Martinnak úgy sikerült megreformálnia a fantasy műfaját - melynek a legtöbb fantasy rajongó szerint kötelező kelléke/szereplője a tünde, éjtünde, törp, varázsló, stb. - hogy az abszolút hihető maradt. Az 1996. augusztusában megjelent Trónok harca szakított az addig egyeduralkodó fantáziavilággal, és helyette középkori környezetbe helyezte Martin történetének cselekményét, melyben a szereplők nem feketék és fehérek. Regényét egyértelműen a Rózsák háborúja inspirálta, hiszen ebben a nagyívű, sokszor végletekig részletes könyvsorozatban nemesi családok - kisebb vagy nagyobb nevű házak - versengenek egy célért: hogy övék legyen az elképzelt világ, Westeros, és azon belül is az egyik központi helyszín, Királyvár legendás trónja, a Vastrón.

Az első könyvnek még egyértelműen volt főszereplője, főszereplő háza, ez pedig Ned Stark volt, Deres ura, és a Stark ház feje. A Trónok harca az ő kalandjaira fókuszált, amikor barátja, Robert Baratheon kérésére Királyvárba költözött családjával, hogy a Király Segítőjeként szolgáljon. Az, hogy mennyire bonyolult könyv a Trónok Harca, már itt, ebben az első részben megmutatkozott, hiszen az intrikák, cselszövések, a különböző motivációjú szereplők cselekedetei oda vezettek, hogy a főszereplő fejvesztett lett... A következő könyvekben pedig ez csak fokozódott, fokozódik: nem érdemes túl nagy érzelmi kötöttséget kialakítani egyetlen szereplővel sem, mert biztos, hogy 10-15 oldallal később az illető meghal... A jellemváltozások/fejlődések is érzékelhetőek, ugyanakkor Martin már annyi szereplőt mozgat a legutolsó kötetben (Sárkányok Tánca), hogy néha eléggé nehéz követni azt, hogy ki, miért, és milyen indokból cselekszik úgy ahogy.

Azonban vannak a könyveknek hibái is: hajlamosak dagályossá válni, Martin annyira elveszik a részletekben, hogy néha az olvasónak kedve lenne egyszerűen továbblapozni, hogy megtudja a lényeget, hogy mi történik kedvenc szereplőjővel. Azonban a regénynek van egy olyan varázsa, amely miatt ezt mégsem teszi meg az olvasó, bár azt el kell ismerni, hogy a Jég és Tűz Dala nehéz olvasmány, nem olyan, mint egy Warhammer könyv, amit két este alatt kiolvas az ember... Ahhoz, hogy az olvasó értse, és megértse a szereplők közti - sokszor bonyolult - kapcsolati láncokat, az kell, hogy maximálisan odafigyeljen a történésekre. És ha az író többszáz szereplőt mozgat (igaz, ezekből kevesebbnek van csak fontos szerepe - a fontosabb házak családtagjainak), nehéz lesz úgy lezárnia a történetet az elkövetkező két kötetben (The Winds of Winter, A Dream of Spring), hogy az összes szál elvarrásra kerüljön.



Az HBO-n pedig két nap múlva visszatér a sorozat a harmadik évaddal, amely a Kardok Viharának első felét dolgozza fel. Nem zsákbamacskát vett meg az HBO, amikor rátette a kezét a Trónok Harca jogaira, hiszen egy elképesztő népszerűségnek örvendő könyvsorozat TV-s feldolgozására vállakozott. Éppen ezért volt nehéz helyzetben, mert úgy kellett átültetnie a könyvet 10 részbe, hogy a lényeg ne sérüljön... A sorozatban nem szerepelnek annyira nagy nevek, így a megspórolt gázsit a többi dologra lehetett fordítani. A díszletek, jelmezek, helyszínek nagyszerűek, az Izlandon forgatott jelenetek (A Fal), vagy Horvátország Királyvárként abszolút hihetőek és egyben gyönyörűek... Persze, mivel a könyvek átlag oldalszáma megközelíti a 800-at, néhány cselekményszálon a készítőknek egyszerűsíteniük kellett, de úgy, hogy a könyv lényege ne vesszen el. Két évad már lement a sorozatból, és a Kardok Vihara ugyanazt ígéri, mint az eddig látott részen, de mindezt a négyzeten: intrikákat, vért, szexet, és halált...

Ha az HBO berendeli az összes könyvre az évadokat, és George Martin is megéri azt, hogy be tudja fejezni a Tavasz Ígéretét, akkor legalább 2020-ig nem maradunk Trónok Harca nélkül. A Kardok Vihara csak most kezdődik, de majd csak jövő évben fejeződik be. Addig is, élvezzétek a sorozatot, és olvassátok a könyveket, ha eddig még nem tettétek volna. Érdemes!