Az idei Oscar-gála sztárja egyértelműen Bong Joon-ho és zseniális filmje az Élősködők volt, amely nagy meglepetésre első nem angol nyelvű alkotásként elhozta a legjobb filmnek járó díjat. De honnan ez a hirtelen siker? Miért éppen egy dél-koreai produkciónak sikerült először bezsebelnie az elismerést?
A koreai filmművészet viszonylag fiatalnak mondható, hiszen az európai mozgóképhez képest egy jó húsz évvel később, 1919-ben indult útjára (az első hivatalosan dokumentált filmszínházi előadást Louis Jean Lumière és fivére, Auguste tartották 1895. december 28-án a párizsi Grand Caféban). Ne távolodjunk el azonban ennyire a jelentől. Az egyszerűség kedvéért és a közvetlen hatásokat feltárva elég csak a 80-as, 90-es évekig visszamennünk, hogy közelebbről megvizsgáljuk az ázsiai ország filmgyártásának sikerét.
Dél-Koreában a 80-as években egy politikailag igencsak aktív nemzedék vett részt a diktatúra lerombolásában és a demokrácia felépítésében. Ezeket a 60-as években született fiatalokat a 386-os generációként tartják számon (az Intel akkoriban népszerű 386-os számítógép modelljére utalva). Ezeknek a huszonéveseknek már lehetőségük volt külföldi egyetemen tanulni, és a 90-es években az országba visszatérve frissen szerzett szaktudásukkal elindítani a nemzetet a fejlődés útján. Nem volt ez másként a filmiparban sem. A demokratikus elveket valló, nyugati hatásokat a keleti filmes hagyományokkal ötvöző rendezők berobbantak a 90-es évek végén az ázsiai, majd később az európai filmfesztiválokra is.
Az első kirívó sikert Park Chan-wook filmje, az Oldboy aratta, amely a 2004-es Cannes-i Filmfesztivál második legfontosabb díját zsebelte be, azonban ennél sokkal nagyobb érdeme, hogy ez volt az első dél-koreai film, amely igazán nagy népszerűségre tett szert Európában és a tengerentúlon is. A rendezőt továbbra is elképesztő rajongás veszi körül szerte a világon, A szobalány című legutóbbi alkotását ismét nevezték a cannes-i versenyprogramba és a kritikai fogadtatása minden elképzelést túlszárnyalt az anyaországban.
Kim Ki-duk nevét szintén sokan ismerhetik akár hazánkban is, hiszen Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz c. filmjét nagy sikerrel forgalmazták Magyarországon, illetve 2012-ben Pieta c. művét a Velencei Filmfesztiválon díjazták. Ő inkább az arthouse stílusú alkotók közé sorolható, szerzői látásmódjának köszönhetően az ő filmjei általában kevésbé sikeresek a jegypénztáraknál, azonban a szakma régóta elismeri munkásságát és generációjának egyik legismertebb tagja. 2017-ben őt is szexuális erőszak vádjával állították bíróság elé, így reputációja jelentősen csökkent a filmrajongók körében. Kérdés, hogy a jövőben sikerül-e teljes mértékben tisztáznia magát a vádak alól és visszatérnie az európai fesztiválok élvonalába.
Nem mehetünk el szó nélkül Lee Chang-dong mellett sem, aki nem akármilyen pályafutást tudhat maga mögött. Dél-koreai pályatársai között ő volt az első, aki meghívást kapott az Amerikai Filmakadémia díjátadó gálájára, hiszen a 2018-as Gyújtogatókat a legjobb idegennyelvű film kategóriájában jelölték. Lee azonban nem csak ezért fontos az ország filmgyártásának történetében. Ahogyan például Jean-Luc Godard Kifulladásig c. alkotását az európai modern film nyitódarabjaként és egyben egyik legfontosabb műveként tartja számon a filmtörténet, úgy hasonlóan alapozta meg az összefoglaló néven New Korean Cinemának (ehhez az irányzathoz sorolható az összes fentebb említett alkotó) keresztelt mozgalmat Lee Chang-dong Peppermint Candy c. filmje. A több mint kétórás opusz cselekménye egy sanyarú sorsú ember életútján keresztül összefoglalja Dél-Korea történelmét 1979-től egészen a film keletkezésének évéig, 1999-ig.
Habár stílusában az Élősködők előképeinek ezek az alkotók és filmek tekinthetőek, nem feledkezhetünk meg arról a sokak által hangoztatott véleményről sem, hogy a dél-koreai filmművészetet, de talán az egész ázsiai filmipart a horror műfaja szerettette meg, és tette először népszerűvé a nyugati nézők körében. Példának okáért maga Park Chan-wook is kísérletezett a műfajjal, művészetét sokan a horrorhoz sorolják. De olyan alkotások, mint a Két nővér vagy a Suttogó folyósok a 2000-es években hatalmas mennyiségben fogytak az itthoni videótékák polcairól. Ennek a tendenciának nem kis mértékben köszönhető, hogy az átlag magyar vagy amerikai néző ma már sokkal kevésbé idegenkedik az ázsiai filmművészettől, mint tette azt 20 évvel ezelőtt.
Végezetül, de nem utolsó sorban Bong Joon-ho. Az utóbbi napok egyik legnagyobb sztárja a világsajtóban. Négy darab Oscar szoborral a kezében távozott (a legjobb film, a legjobb idegennyelvű film, a legjobb rendező és a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriájában) február 9-én a Los Angeles-i Dolby Theatre-ből, az idei díjátadó helyszínéről. Ezzel minden idők legsikeresebb dél-koreai filmrendezőjévé nőtte ki magát. Az Élősködőkről sokan sok mindent elmondtak már, többek között mi is írtunk róla a 2019-es év legjobb filmjeit összefoglaló írásunkban. Bong pályája hasonlóan alakult, mint fentebb említett barátaié és pályatársaié, ugyanazokból a mozgóképes hagyományokból építkezik. Készített nagy sikerű bűnügyi filmet hazájában (A halál jele), de dolgozott olyan sikeres hollywoodi produkciókon is, mint a Snowpiercer.
A dél-koreai filmgyártás különlegessége a műfaji és a művészi, illetve a hollywoodi és az ázsiai filmes hagyományok találkozásában áll. Az egyensúly szinte tökéletes. Nem csoda, hogy 2020-ra ezekbe a magasságokba emelkedett az ázsiai ország filmgyártása. Ha nem Bong, akkor könnyen lehet, hogy pár éven belül valamelyik fentebb említett szerző jutott volna el a tengereken és kontinenseken átívelő nemzetközi sikerig. A dél-koreai film felért a csúcsra.
