A Borzongás még mindig kapható az újságosoknál, továbbra is várunk az eredményekre, így teljes gőzzel dübörög a Horrorkamra, ami novemberben az amerikai Vinegar Syndrome októberi csomagjának darabjait mutatja be minden egyes pénteken. Ha valaki esetleg lemaradt volna, a VS egy amerikai kiadó, amelynél a srácok ritka és különleges, sokszor nagyon nehezen beszerezhető filmeket gyűjtenek össze, majd maguk restaurálják a kópiákat, a végeredményt pedig fantasztikus minőségű, extrákkal teli, angol feliratos, régiófüggetlen Blu-ray+DVD kombók képében árulják. Plusz a pornó aranykorát is sokra tartják, de ezek a kiadványaik most nem ide tartoznak (vagyis de, ezúttal már picit ide is, de erről majd később). Ajánlom őket, limitált kiadványaik nagyon szépek, ilyen volt annakidején a Jack Frost (több kibontós videónk is volt a termékeikkel – első, második, harmadik), valamint ilyen az októberi csomagból a Blood Beat, a The Corpse Grinders, vagy éppen a Demon Wind is.

Szex és vér

Bár a nyitány kellemes a tengerparti jelenettel és a remek zenével, aminek hála már-már művészinek mondható a bevezető, hamar jön a ridegnek csak elméletben nevezhető valóság, mikor két fontos szereplő, Otis és Estelle hálószobájába nyerünk bepillantást. A váltás ugyanis forró képsorokat eredményez, kőkemény szexualitással, de nem alsóban és bugyiban eljátszott maszatolással, hanem minden egyes pillanatában valódi együttléttel, ami sajnos igen egyoldalú, legalábbis a hölgyemény nem túlzottan elégedett a férfi meglehetősen önző tevékenységével. Aztán szóba kerül, sőt egy személyes látogatás során a vásznon is  feltűnik egy másik páros, Don és Fran, valamint utóbbi leánytestvéréről is szó esik: Karen mentálisan instabil nő, aki alig beszél. Borongós kedélyállapotát és enyhe őrületét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az, ahogyan egy tengerparti házban vackolja be magát, távol a világtól, hangokat hallva, rettegve minden idegentől.

Persze a téboly, ahogyan az lenni szokott, Karen esetében is előtör – legelőször egy szerelő látogatása során, aki alapvetően csak gondoskodna a nőről, de amikor annak agyában elpattan egy ér, először szexuális ragadozóként letámadja a gyanútlan férfit, majd meg is öli. Innentől aztán megállíthatatlan a dráma és tragédia, Karen sorra veszi áldozatai vérét, miközben könyörög a segítségért, ami végül nagy nehezen jut csak el hozzá.

Tudom, mindenki a fentebb írtak magyarázatára vár, és valóban, ha az lenne a kérdés, tényleg pornóba hajló események láthatók a közel másfél órás filmben. Az 1977-es A Woman’s Torment abban az időszakban készült, mikor a horrorfilmekhez sokszor pornójeleneteket forgattak hozzá, hogy aztán az így készült mixet szexmozikban is leadhassák, de ha azt vesszük, ebben egyébként sincs semmi meglepő, elvégre felnőttfilmekről van szó, ilyen esetben pedig a szex is az élet része, még ha a moziban nem is megszokott a tényleges behatolás látványa. Ritka kivételek még manapság is vannak (Antikrisztus, Taxidermia), de nem túl gyakori a testiség kendőzetlen megjelenítése a vásznon. Ehhez képest Roberta filmje mindent mutat (még orgazmust is – noha előfordul, hogy technikával oldják meg a férfiak jeleneteit), noha van olyan vágású verzió is, amelyben nincsen rendszeres élvezkedés. Egyébként meg a dráma és a minimális horror mellett is működhet az explicit szexualitás, más kérdés, hogy a Tormentnél ez nem válik be annyira, főleg az vicces, mikor a szereplők egy hardcore kefélés mellett teljesen nyugodt, visszafogott hangon arról beszélgetnek, be kéne vállalniuk egy babát. Közben meg látjuk a tili-tolit, arcuk nem látszódik, csak konszolidált hangjukat hallani.

Máskülönben a „komolyabb” részek közül a drámai jelenetek beválnak, azoknál érezni, hogy Karen súlyos problémákkal küzd, emellett a horror viszont csak tessék-lássék módon érvényesül, kicsit esetlen a korai slashernek is mondható stílus. Ráadásul hiába a faarc és egy-egy jól elkapott pillanat, pár szextusa után nem tudtam komolyan venni a szerelő érkezését, akitől egy mondat után elvártam volna, hogy a fénymásolóra pattintsa partnernőjét, majd ő maga töltse be az adagolót. Ha érted, mire gondolok.

Szektákat és halott embereket látok

A ’77-es mű egyébként kicsit kísérletezős fajta, Roberta egyik legérdekesebb, legizgalmasabb darabja, azonban a rendezőnő alaposan belevágta a fejszéjét a horror műfajának közérthetőbb vonalvezetésű fáiba is, így a nyolcvanasévekben több emlékezetes produkciót jegyzett. 1985-ben a The Oracle, 1987-ben pedig a Blood Sisters képében öntött hozzá néhány liternyi vért a zsánerben felhalmozódó mennyiséghez, majd ’88-ban a Prime Evillel (itthon A sátán nevében címen futott) és a Lurkersszel örvendeztette meg a műfaj rajongóit.

Előbbi egy titkos szektáról szól, az egyházon belüli sátánista rendről, melynek tagjai vérvonalukat beáldozva juthatnak örök élethez és mindenféle kiváltsághoz, az egyetlen bibi pedig az, hogy erre viszonylag gyakran szükség van. Itt kapcsolódik be a képbe Alexandra (Christine Moore), aki aztán kellene a véráldozathoz, közben pedig egy apáca beépül a titkos rendbe, hogy kiderítse, mi folyik a háttérben, aláássa a sátánisták próbálkozásait. 

Maga a történet egészen tipikus, néhol még komikus is, nagyon nem lehet komolyan venni (ha már sátánista kapcsolódás, a szintén mostanában újrakiadott Devil’s Rain kicsit keményebben mutatja be a témát). Viszont annál inkább szerethető, a cselekmény lefoglalja a nézőt, kisebb költségvetésű darabként el lehet rajta szórakozni. Más kérdés, hogy félni nehéz a hihetetlenül klisésen tálalt okkultistáktól, na és persze a sötét alvilág érdekesen prezentált urától.

A Lurkers meg aztán tényleg egy fura gyermeke a rendezőnőnek. Sztorijában ismét Moore kapja a főszerepet, bár ezúttal mintha csappant volna a vonzereje, hiszen míg a Prime Evilben kicsit a fiatalkori Scarlett Johanssonra emlékeztet, báját a Lurkersben némi szürkeségre cseréli, mialatt gyermekkori traumáival küzd. Álmaiban kegyetlen anyja kísérti, halott embereket lát a falakon keresztül megjelenni, szóval mindennapjai nem éppen kellemesek, a történések pedig különösen bizarr irányt vesznek egy összejövetellel, ahol a lány is megjelenik.

Ez a mozi aztán tényleg furcsa és néhol kifejezetten nevetséges, de a vége egészen érdekessé teszi. A dialógusok gyengélkednek, az effektek sem túl jók, szinte érezni a kilencvenesévek videóra szánt alkotásainak előszelét, ráadásul a fő probléma az, hogy mintha a stáb is elfáradt volna a forgatásra – lehet, kicsit húzós volt a tempó az évenkénti egy, majd kettő filmmel. Még szerencse, hogy a Lurkers extrának is tekinthető a VS kiadásán, elvégre a Prime Evil társaságában kapott helyet a lemezen, így viszont kellemes ajándéknak mondom az okkult trash mellett.

Roberta, visszavárunk!

Mindazonáltal örömmel teli meglepetés Roberta Findlay munkásságának ilyen mértékű célkeresztbe állítása a Vinegar részéről. Egyfelől azért, mert a ’77-es mű kifejezetten üde színfolt, érdekes darab a dráma-pornó mezsgyéjén, amibe némi horror is szorult. Nem annyira prűd társaságban is levetíthető, amennyiben különlegességek kerülnek szóba. Ami pedig pláne fontossá teszi a két Blu-Ray+DVD kombót, az Roberta élettörténete.

Hiszen a rendezőnő a Magyarországról kivándorolt szülők gyermekeként látta meg a napvilágot Amerikában. Eredetileg zongoristát szerettek volna belőle faragni, de az iskolai tanulmányai alatt belehabarodott első férjébe, Michael Findlaybe, aki éppen a filmjéhez keresett zongoristát – később már együtt gyártották az exploitation, sexploitation, horror és pornó műveket, amiknek hála Roberta is igen tartalmas karriert tudhatott be (operatőrként is), mielőtt bele nem vágott egy neves zenei stúdió megalapításába. A Sear Soundról van szó, ami többek között Björk, David Bowie és Boy George nevéhez is köthető.

A Vinegar Syndrome mindhárom film esetében remek munkát végzett. A Prime Evil és Lurkers dupla, valamint az A Woman’s Torment egyaránt DVD+Blu-ray kombóként jelent meg, az 1.85:1-es arányú kép minden esetben ragyogóan tiszta (2K-s változat a 35mm-es eredeti kópiából), illetve van több interjú is a stáb tagjaival, galéria és eredeti trailer, sőt a Torment esetében a komplett és a szexmentes verzió is megtekinthető. Na és persze van angol felirat, miközben a lemez régiófüggetlen. Azt pedig eddig állandóan elfelejtettem megemlíteni, hogy a borító minden esetben megfordítható, cserélhető, avagy két opció is van arra, mi kerüljön a polcra.

Remélem, érdekesnek találtátok a cikket, esetleg a kedvetek is meghoztam Roberta Findlay filmjeinek megtekintéséhez, talán még a Vinegar Syndrome kiadását is megrendeltétek – mindenesetre bárhogyan is legyen, egy hét múlva újra megmutatom a kamra egyik darabját. Addig jó szórakozást, kellemes rémálmokat és borzongást kívánok (ne feledjétek, hogy már újságosoknál a 100 oldalas horrormagazinunk is)! Ha pedig már láttátok a filmet, birtokotokban van a kielemzett kiadás, bátran osszátok meg velünk a gondolataitokat – de magáról a műfajról is diskurálhatunk, nincs semmilyen megkötés a témában.

A filmeket köszönjük a rovatot támogató Vinegar Syndrome-nak!