Nagy kiadók szemét húzásai, 2. rész

Cikkünk első részében konkrét kiadói húzások példáján keresztül mutattuk be, hogy a terjesztéssel (azaz nyers profittal) dolgozó megavállalatok bizony hajlamosak a (néha nem is szándékos) szemétségekre. Most viszont egy másik irányból közelítjük meg ugyanazt a témát: egyes kiadóóriások üzleti viselkedését, és a mostanság dívó normák gyökerét bemutatva vesszük sorra a kiadók nem túl dicséretes húzásait. Lássunk is hozzá!

A Microsoft-féle cégkultúra elterjesztése

A Microsoft az első Xbox megjelenéséig nem volt jelentős résztvevője a játékiparnak. Legalábbis közvetve nem; már a Windows 95 óta a redmondi óriás szolgáltatta a legstabilabb alapot a videojátékok PC-s ágának fejlődéséhez. Lehet szidni a Windowst, de tény, hogy a maga korában egyedül bizonyult elég erős platformnak ahhoz, hogy az IBM kompatibilis PC-t a játékkészítők számára is vonzóvá tegye (annak idején sok kiadó nem látott fantáziát a „lassú és drága” személyi számítógépben). Minél több játékos zúgott bele a PC-be, annál több Windows fogyott -- volt azonban ennek a növekedésnek egy negatív mellékhatása: a Windowson keresett dollármilliárdok miatt a Microsoft túl nagyra nőtt, a ’90-es évek végén pedig jött az ötlet, hogy a konzolháborúba is belép. Mivel a Sega épp kiesett a ringből (erről is lesz szó a későbbiekben), az MS egy friss belépőkártyával a kezében válhatott a piac immár első számú szereplőjévé. Csakhogy az Xbox nem volt akkora siker, így a gyártó az Xbox 360-ra már teljes gőzzel úgy készült, mint egy masszív marketinghadjáratra szokás.

Az Xbox 360 az előző generáció második legsikeresebb konzolja lett, ami kiváló eredmény, de ehhez az MS-nek megacégként kellett gondolkodnia és viselkednie. Bár a játékipar korábban is kinevelt nagyra nőtt titánokat, akik aztán szépen egymás torkának estek (EA és Activision például), a Microsoft egy más szférából jött, elvégre irodai szoftverekkel foglalkozott megalapítása óta. Az ebből eredő profitorientált szemlélet pedig olyan, nem túl szimpatikus lépések egész sorát vonta magával, mint a multiplayer fizetőssé tétele, a PC-s ág lassú lebontása (az Ensemle Studios bezárása kiváló példa), vagy épp az Xbox One kezdeti DRM-je, ami előremutató megoldásai ellenére sajnos nagyon kevés igazi értéket képviselt, és emiatt halálra volt ítélve. Az MS-nél a vezetők is mind pénzemberek voltak, Don Matrick például valószínűleg sosem látott olyan játékot, amit kiadott, és Peter Moore is jobban értett a zöldhasúak számolgatásához, mint a minőségi szórakozást biztosító szoftverekhez. A Microsoftnak csak a pénz számított, s mivel a minta sikeres lett, sokan átvették. Annyian, hogy ma már ez az uralkodó szemlélet. Még szerencse, hogy a Sony a PS4 bemutatásával és az E3-as szereplésével kicsit visszább terelte a dolgokat a régi mederbe (persze nem szívjóságból, a japánok egyszerűen felismerték, hogy most megint a klasszikus játékipari politikára van igény).

Az EA éves játékkiadásai

Az EA a sportjátékokkal kezdte az évente kiadott folytatások sorát. A FIFA immár húsz éve jelentkezik új résszel minden ősszel, csakúgy, mint a Madden NFL, de mára több kiadó is átvette a receptet, például a 2K vagy a megboldogult THQ. Ez az üzletmodell sportjátékok esetén teljesen rendben van: ezek a programok mind szezonálisak, az adott évad sporteseményeit és sportolói portréit foglalják magukba, népszerűségük pedig mindig az aktuális kupák tévéközvetítései során ér a csúcsra. Utána pár ezer forintért lehetnek a mieink, az Xbox 360-as FIFA 13 például 6 ezer forint körül kapható most, hogy már van FIFA 14 is. Így azok is jól járnak, akik türelmesek, a hamari játékosokon pedig sokat keres a kiadó, hisz ők évente kiadnak 10 ezer forintot a legújabb részekre.

A sok pénz minden bizonnyal vonzó lehetett az EA számára, mert a cég a sportjátékok népszerűsége láttán ráállt az évente érkező folytatások sorozatgyártására olyan franchise-ok esetében is, amik erre egész egyszerűen nincsenek felkészítve. Jó példa erre a Need for Speed: bár a Rivals kifejezetten jól sikerült, évek óta csak rókabőröket és gyenge próbálkozásokat láttunk, és hiába vándorolt csapatról csapatra a széria, ha senkinek sem volt több ideje összeeszkábálni a játékot 10 hónapnál. De felhozhatnánk a Battlefieldet is, ami, ha hihetünk Michael Pachternek, jövőre is új résszel jelentkezik majd. Az EA modellje kreativitás szempontjából igazi gyilkosság, de ez nem zavarta a többi nagyot a lekoppintásában. Call of Duty, Assassin’s Creed, LEGO… soroljuk még?

Persze, ezek a sorozatok több kiváló játékot foglalnak magukba, de képzeljétek el, milyen nagyszerű lehetne egy CoD, ha nem másfél év lenne a fejlesztési ideje, hanem mondjuk három! Az Assassin’s Creedet már meg sem említjük, a Black Flag így is remek lett, hát még ha több idő és nagyobb kreatív szabadság (esetleg már szinte csak next-gen hardverkörnyezet) állt volna rendelkezésére a készítőknek. De sajnos az éves megjelenések átka ezeket a szériákat is sújtja, és már tavasszal várhatjuk az újabb bejelentéseket -- csak idő kérdése, hogy kifáradjanak, és átadják a stafétát egy újabb évtizedes franchise-nak, amit szintén addig szorongat majd a tulajdonosa, míg az utolsó penny ki nem esik belőle.

A SEGA kinyírása

A SEGA sokáig a Nintendo egyetlen igazi ellenfelének számított: a ’90-es évek elején a Sony még azt sem tudta, a játékkonzolt eszik-e vagy isszák, a Microsoft pedig még el volt foglalva a PC népszerűsítésével, és az Apple-lel vívott háborúval. Bár a Nintendo mindig nagyobb piaci szegmenset fedett le szintén japán konkurensénél, az amerikai játékosokért vívott harc egy ideig a SEGA irányába billentette a mérleget. A konzolgyártó rájött, hogy a cuki és családbarát Nintendót a „menő” kultúra elterjesztésével lehet megfogni, így egy csomó olyan játékot adtak ki, amik a Nintendón nevelkedett fiatalság számára eszméletlenül klassznak, gyorsnak, nagynak hatottak. Ráadásul mind a Master System, mind a Mega Drive fejlettebb gép volt a NES-nél és a SNES-nél, tehát úgy tűnt, a SEGA csillaga sosem fog leáldozni, és amíg csak videojáték a videojáték, csatározni fognak egymással generációról generációra.

De nem ez történt. A SEGA vérszemet kapott, sorra adta ki az újabb és újabb konzolokat, amik viszont nem találtak piacot, mert túl sűrű ütemben követték egymást. A cég 1999-re a csőd szélére sodródott, így mindent egy lapra feltéve kiadták a kor legfejlettebb gépét, a Dreamcastet. Eleinte úgy tűnt, hogy az igencsak sokat tudó, előremutató masina megmenti a gyártót a válságtól, de sajnos a Sony és a Microsoft közbeszólt -- az EA legfőbb támogatásával. Utóbbi akkortájt a sportjátékok next-gen konzolos partnereit kereste, és látva a SEGA anyagi helyzetét, inkább a még semmit sem bizonyított Microsoftra tette a voksát, hiába tűnt az Xbox túl távoli koncepciónak. A Sony mindeközben bejelentette, hogy a PS2 már DVD-meghajtóval érkezik, az új formátum pedig egyszerűen eladta a konzolt, még úgy is, hogy rendes játék egy teljes évig nem volt rá. A Microsoft felismerte a kínálkozó lehetőséget, és hatalmas összegeket ölt az Xboxba, hogy átvehesse a SEGA után maradt, üres helyet.

A japán gyártó sajnos nem tudott mit kezdeni a hirtelen támadt, agresszív konkurenciával. A Nintendóval még csak-csak elbírt, de a Sony és a Microsoft túl nagy falatnak bizonyult. Ráadásul az Egyesült Államokban mindig a sportjátékok az év legnagyobb sikereladásai. Az EA döntése tehát, miszerint Dreamcastre nem lesz FIFA és Madden, olyan pofon volt a SEGA-nak, amit a vállalat sosem hevert ki. Ráadásul látva az EA elfordulását, sok más third-party kiadó is lemondott a Dreamcastről. Az eredmény: a gép gyártását 2001 márciusában leállították, a SEGA pedig azóta is csak árnyéka önmagának. Természetesen az EA jó lóra tett, az Xbox 360-as generációban rengeteg pénzt kaszáltak a Microsoft konzoljaira megjelenő sportjátékokon, de ezáltal kicsinálták a japán céget, amihez a többi vállalat cinkos mód asszisztált. Hát igen, ez a kapitalizmus, vagy mifene.

Szerintetek kihagytunk valamit? Voltak ennél megrázóbb, szemét, vagy vitatható játékipari húzások az elmúlt húsz évben? Ha igen, ne átalljatok véleményt formálni a kommentek között!