Álljunk meg most mindannyian egy röpke pillanatra, és emlékezzünk vissza arra az időre, amikor a No Man's Sky bejelentésre került. Aki valaha játszott űrszimulátorral, vagy bármiféle, az űrben játszódó, és nem feltétlenül az akcióra kiélezett alkotással, az ott, a bejelentés pillanatában letette a haját. A No Man's Sky nem kevesebbet ígért, mint egy teljes – és véletlenszerűen generált – bejárható univerzumot, nyolc trillió (!) bolygóval, amiken mind más és más élővilág kapott helyet, rájuk jellemző kialakítással és tulajdonságokkal. Számomra, aki gyerekként imádtam az Elite társaságában az ismeretlen űrt meghódító asztronauta lenni, ez olyan volt, mint egy megvalósult álom. Hiszen ki ne akarna bolygóról bolygóra repkedni saját fejlesztésű hajójával, miközben ádáz űrcsatákat vív más játékosokkal vagy bőszen kolonizál? Sőt, a leghízelgőbb épp az ismeretlen iránti kíváncsiságunk volt, az érzés, mikor egyedül juthatunk el olyan bolygókra, amiket sem előttünk, sem utánunk nem fedezett fel más. Mi vagyunk rajta az egyetlenek, az első felfedezők, az első pionírok.

Valahol rettegjük az ismeretlent, ám ezzel együtt kíváncsiságunk csak egyre inkább fúrja az oldalunkat, és a végén már ott tartunk, hogy landolunk is a felszínen – de hogy ott mi fogad minket, azt nem tudhatjuk előre. Unalmas is lett volna az Alien, ha Ripley és a többiek már előre tudják, hogy mi vár rájuk az LV-426-on, nemde? Vagy épp a Halálhajó, ha a legénység már előre számít az Event Horizon fedélzetén található borzalmakra, de ugyanígy rettentően kiszámítható lett volna a Dead Space is, ha Isaac előre látja, mi zajlik az USG Ishimurán, és inkább idejekorán továbbáll egy intergalaktikus csehóba. A No Man's Sky a felfedezendő, veszélyekkel teli ismeretlen megismerésének lehetőségét kínálta, ma már viszont tudjuk, hogy a füstje sokkal nagyobb volt, mint a lángja. Persze ekkora ígéreteknek megfelelni nem is lehetett volna maradéktalanul, azonban a Sony mégis oly nagymértékű marketinget tolt a játék alá, hogy az még a szkeptikusokat is megingatta hitükben.

Gyümölcsszüretelés távoli planétákon

A No Man's Sky azonban ennek ellenére is hatalmasat bukott, miközben nem csak 2016, de az utóbbi évek legnagyobb kipukkadt lufija lett egyben, amit ugyan később lelkesen toldoztak-foldoztak, de addigra már a legtöbben messzire elpártoltak a játéktól és annak hamis ígéreteitől. Mindeközben pedig párhuzamosan megszületett a túlélőjátékos műfaj, mely nagyon rövid idő alatt rengeteg rajongót gyűjtött maga köré, köszönhetően elsősorban a youtubereknek és a streamereknek. Személyes kedvencem mind a mai napig a The Forest, de érdemes megnézni, hogy például a Rust, az ARK: Survival Evolved, a Subnautica, vagy akár a The Long Dark milyen mérhetetlen népszerűségre tettek szert az elmúlt években.

Nos, a Stars End a már említett No Man's Sky-féle ígéreteket próbálja megvalósítani és vegyíteni a túlélőjátékos műfajjal, egyben ráhúzva a jól bejáratott sci-fi koncepcióra. A történet szerint az emberiség a haldokló Földről az űrbe vándorolt és meghódította azt, majd létrejöttek különböző frakciók, akik egymással baráti vagy ellenséges viszonyt ápolva haladnak bolygóról bolygóra, nyersanyagok és élelem után kutatva. Nem egy Hugo-díjas sztori, de legalább találunk hozzá kapcsolódó fő- és mellékküldetéseket, amikkel árnyaltabb képet kaphatunk a körülöttünk lévő univerzumról és annak lakóiról. Örvendetes, hogy nem idegen civilizációk és csápos űrlények küzdenek egymással, hanem emberi frakciók, akiket eltérő célok vezérelnek. Mivel jelenleg még csak a pre-alpha verziót tesztelhettem, sajnos sok NPC egyszerűen inaktív volt (remélhetőleg a számukat még csökkentik), és hiába mentem oda hozzájuk, az égvilágon semmit nem csináltak, viszont akikkel el lehetett beszélgetni, azoktól leginkább a Mass Effect: Andromedához hasonló történet körvonalait sikerült megtudnom. További Mass Effect-es áthallás az opcionális külső nézet is, persze, ha úgy tartja kedvünk – vagy épp ránk támad egy ellenséges teremtmény –, átválthatunk belső nézetre. A Stars End alapjai valóban a túlélőjátékokban gyökereznek, de az egész koncepciót igyekszik kibővíteni a megszokott kraftoláson és életben maradáson túl.

Világok harca

Az egyik bolygón rögvest bogárszerű lényekbe futottam bele, akik bár mintha a Csillagközi invázióból léptek volna elő, megtámadni sajnos nem akartak, csak lebegtek a levegőben. Egyelőre ezt is a pre-alpha állapotnak lehet betudni, viszont kicsivel odébb egy jókora mech már szabályosan darabokra lőtt, amint a látótávolságába kerültem, igaz, én tévedtem ellenséges területre, holott a terepen akadnak semleges zónák is, ahol még üzletelni is lehet – tehát aki a békésebb, csak a felfedezős játékmenetre vágyik, az is megtalálhatja számításait. Vehetünk építőanyagot, túlélőcuccokat, high-tech felszereléseket, sőt még akár plutóniumot is! Krediteket a bolygókon lévő nyersanyaglelőhelyek bányászásával, a kitermelt ércek feldolgozásával, majd eladásával szerezhetünk, ha pedig életerőnk vészesen lecsökkenne, akkor különféle növényekből nyerhetünk ki gyógyszert. Az űrhajókhoz nafta kell, de akadnak amolyan „utazási irodák” is, amikkel űrbázisokra utazgathatunk, a bátrabbak pedig jetpackkel a hátukon is nekiállhatnak repkedni – ez utóbbi lehetőség később vélhetően igazi privilégium lesz.

Egyértelmű, hogy az Elite: Dangerous és a „majd valamikor érkező” Star Citizen iránt sem közömbösek a fejlesztők, hiszen a nyersanyagbányászat, a kraftolás és az űrcsaták a Stars End szerves részeit képezik, amiket az online multiplayerre és az ebbe tartozó PvP összecsapásokra éleztek ki. Építhetünk magunknak bázist, aztán behívhatjuk a haverjainkat egy kis kolonizálás céljából, majd ha kellően táposak vagyunk és a hajónk is rogyásig lett pakolva felszerelésekkel, akkor nekivághatunk, hogy más online játékosok ellen harcoljunk. A Stars End mindezt egyetlen árva töltőképernyő nélkül kínálja, ám itt jön a feketeleves is: a játék ugyanis csúnya. A textúrák életlenek, elmosottak, tereptárgyakon és falakon sétálhatunk keresztül, az animációk – ebbe beletartozik az általunk irányított karakter is! – pedig darabosak. Nyilván ezeken fognak még dolgozni, és a fények már most is ígéretesek, viszont ne várjon senki Crysis-szintet később se, mert ez egy indie fejlesztés, ami minimális büdzséből készül. Mivel amolyan űrcowboyok vagyunk, lehetőségünk van hátast is szerezni (egyéb kerekes vagy repülő járművek mellett). Nos, nekem sikerült találnom négy egymás hátán álló (!) lovat, amiket viszont legalább szét lehetett szedni, és így adhattam egy kicsit a western-életérzésnek! Erre egyébként a zene is rájátszik, amiben country-dallamokat hallhatunk keverve ambient és klasszikus zenei taktusokkal.

A Stars End több száz fős összecsapásokat ígér, folyamatos multiplayer-élménnyel, a legnagyobb kérdés viszont az, hogy lesznek-e elegen, akik megtöltik majd a szervereket? Jelenlegi állapotában a játék egy tisztességes, ámde technikailag vérszegény alkotás képét festi elénk, amit hiába fejlesztgetnek nap mint nap lelkesen, egyszerűen nem áll mögötte akkora kiadó, amely egy jól irányzott marketingfogással előrelendíthetné a projekt szekerét. Ugyanakkor bőven benne van a pakliban az is, hogy ha a hiányosságokat pótolják és tényleg minden energiájukat beleölve dolgoznak tovább a programon, akkor a jövő évi megjelenésekor igen nagyot szólhat PC-s berkekben, hiszen a cikk elején felsorolt túlélőjátékok is mind fű alatt érkeztek, és meg lehet nézni, hol tartanak most. Én a bizalmat megszavazom a Stars End számára, megjelenésekor pedig biztosan visszatérek még hozzá, mert a potenciál megvan benne, csak épp a megfelelő célközönségre van hagyva, hogy egy No Man’s Sky-féle fiaskó után bizalmat tud-e még szavazni a hasonló tematikájú alkotásoknak.