A Doodle Dungeon már csak azért is felkeltette az érdeklődésem, mert a digitális Dungeon Keeper és a hasonszőrű „gonoszkodós” menedzsment-játékoknak meglehetősen nagy rajongója vagyok. Kíváncsi lettem, hogy hogyan sikerült még ha csupán egyes aspektusaiban is, de átültetni a labirintusépítés, csapdalepakolás és hősregulázás miliőjét az asztalra. És bár elsősorban rajzolós játékról van szó, nem kell megijedni az olyan anti-tálentumoknak sem, mint jómagam: minden eszköz adott ahhoz, hogy zéró kézügyességgel is csecse labirintust alkosson az ember. Már amennyire egy orkok lakta, tüskecsapdák tűzdelte labirintus csecse lehet.

Doodle Dungeon

  • Partner/kiadó: Pegasus Spiele
  • Tarsasjatekok.com adatlap
  • Típus: kompetitív
  • Játékosok száma: 2-4 fő
  • Játékidő: átlagosan 45-60 perc
  • Korcsoport: 10+
  • Nehézség: ?/5
  • Ajánlott fogyasztói ár: a kiadótól 25 euró, azaz nagyjából 8800 forint

A Doodle Dungeon előkészületeként csupán egy labirintus-lapra, ponttáblára és ceruzára van szükségünk. Maga a játék alapvetően két fázisból áll: az építkezésből és a hős elleni védekezésből. Az első tulajdonképpen egy draftolásos szakasz, mikor a játékosok számának megfelelően megritkított pakliból a résztvevőknél mindig eggyel több lap van felfordítva. Ebből választunk sorban egyet, a húzott lapot pótoljuk, majd a sablon bevetésével, a kártya alsó felében szereplő ikonoknak megfelelő elemeket felrajzoljuk a labirintusba, vagy szabadjára engedhetjük művészi képességeinket. Pár feltételnek azért meg kell felelni: csapda és/vagy szörny nem kerülhet közvetlen egymás mellé, illetve az egész területnek bejárhatónak kell lennie.

A kártyák választásánál fontos szempont a rajtuk szereplő felszerelés is, ugyanis ezekkel könnyíthetjük a magunk dolgát, vagy törhetünk borsot ellenfeleink orra alá a labirintusukat bejáró hős segítésével (a piros lapokat bármelyik ellenfelünknél, a kékeket saját labirintusunkban játszhatjuk ki). Illetve előfordulhat olyan kártya, amin kincs vagy egy “X” szerepel. Előbbit a pontozólapon felírjuk és elrejtjük (egy szörny alá, máskülönben nem ér pontot), utóbbival pedig jószágainkat és csapdáinkat fejleszthetjük, illetve a kezünkben tartható kártyák számát, valamint a kincsek pontértékét javíthatjuk. Ha elfogynak a lapok és befejeztük a firkálást, indulhat is a következő fázis.

Katakombat

Labirintusunkat átpasszoljuk a tőlünk balra ülőnek, aki egyetlen szabályt követve berajzolja a hős útját a bal felső sarokból a jobb alsó sarokig: a hős átlósan nem léphet, és egy mezőn legföljebb kétszer haladhat át. Ha a hérosz csapdát ér, sérüléssel kell számolnia, a szörnyekkel való találkozásnál pedig harcra kerül sor. A csetepaté annyiból áll, hogy két tízoldalú kockával dobunk, majd hozzáadjuk a fejlesztésekből, esetlegesen a kártyalapokból származó módosítókat és kockákat. Ha ezek összege nagyobb, mint 20, akkor a hős sérül, máskülönben legyőzi a teremtményt.

És... nagyjából ennyi, már csak a pontozás van hátra, melyet a pályán maradt őrzött kincsek és szörnyek után kapunk, büntetőpontok pedig az életben maradt hős életereje után járnak. Magyarán a hőst vezérlő játékos célja minél több szörny kiiktatása és a kincsek begyűjtése; az építészé pedig a szerencsés kockadobálás, de elsősorban az ügyes tervezés (protip: egy-egy jól elhelyezett “T” elágazással biztosíthatjuk, hogy annak csak egyik ágát járhassa végig a hős, hiszen minden irány bejárásához háromszor kellene átkelnie a kereszteződésen).

Védelmi felszerelés

A játékhoz rengeteg A4-es méretű labirintus-lap és pontozólap, mindenki számára ceruza és sablon, egy faragó és egy nagyon rossz minőségű radír, valamint négy dobókocka és hős jár. A komponensek minősége átlagosnak nevezhető, de legalább minden benne van a dobozban, ami a játékhoz kell. A kártyák és a játék dizájnja egységes és szimpla, de egy rajzolós játékhoz nem is vár az ember sixtusi freskókat. 

De a gondok nem is itt kezdődnek, hanem a két fázis kiegyensúlyozatlansága között: míg a tervezés rettentően elhúzódhat és relatíve sok döntést, előregondolkodást igényel, a védekezés alig pár perc alatt lezavarható, szinte nulla agymunkával. És ezzel párhuzamosan éppen a hosszabb tervezés a szórakoztatóbb, nem pedig a védekezés, amit a játék lényegének gondolna az ember. Nem éreztem azt, hogy a zsenialitásomnak bármi köze lenne a győzelemhez avagy vereséghez, elmarad a katarzis, amit a hosszú felvezetés után várna az ember. Hiába nettó pozitív a szórakozás-idő arány, a végét egy sorozat elrontott évadzáró epizódjához tudnám hasonlítani.

Végsősoron egy jópofa, de a nagy átlagból nem kiemelkedő, a játék végére elfáradó móka a Doodle Dungeon, melyben annak ellenére, hogy személy szerint nem találtam meg a számításomat, el tudom képzelni, hogy más még örömét lelheti. Relatíve baráti ára végett is érdemes lehet vele egy próbát tenni, bár a hazai boltok kínálatában a cikk írásának pillanatában sehol nem találkoztam vele, így a kiadótól kell megrendelni.

(A tesztpéldányt köszönjük partnerünknek, a Pegasus Spiele-nek!)

 Társasjátékos hírekért kövesd a rovat Facebook-oldalát