Ahogy Tika már említette a PC-s tesztnél, az alaptéma elég jó a társassal, és bár személy szerint a 40K világát jobban kedvelem, mindig van valami sajátos báj a szintén grimdark fantasy változatban, miközben az ítéletnapjának kakofóniáját a skaven hordák próbálják túlharsogni. No, a már decemberben megjelent, de némiképpen radar alatt maradt, konzolos The End Times hasonlóan szívmelengető, csak éppen a kazamaták mélyének „friss” levegője biztosítja a megfelelő bukét, ahogy néhány fős csapatunkkal kicsit rendbe rakjuk az elkanászodó opponenseket.
Katakombák hősei
A Warhammer Quest 2 tipikusan az a játék, ami semmi extrát nem nyújt, de simán ott lehet ragadni mellette, ha pedig éppen nyerő szériánk van, akár még élvezhetjük is. Akár? Hát, amikor egy szobába benyitva hirtelen vagy 10 lándzsás alak böködi karaktereimet, emellett 5 másik nyílvesszővel cirógatja a tarkójukat, akkor a mosolyom sem mindig őszinte. És akkor a pókokról, denevérekről, egyéb mesés lényekről még nem is beszéltünk, akik valamiért folyton ott vannak, ha egy katakomba tulajdonosa karbantartókat keres – máshogyan nem tudom magyarázni, hogy bármelyik csatornába vagy kriptába térek be, mindig elém ugrik egy fogatlan patkányember, aki úgy indít, hogy „milyen halálnemre vágysz, mit kívánsz, Kisgazdám?”
Amúgy meg nincs itt kérem semmi látnivaló, kivéve a világtérkép, ahol három főbb helyszín várja a sztoriszál felgöngyölítését, viszont mivel a manuális fejlesztés nem annyira létező fogalom, csak a szűkös inventory bepakolása alternatíva a hősök erősítésére, ezért senki ne csodálkozzon, ha grind céljából a mindenféle patkányhordákat és pókfészkeket kell újra kisöpörni. Ja, merthogy mentés nincs, ha bukjuk a küldetést, akkor buktuk a küldetést, így jól kell taktikázni, érdemes erősebb karakterekkel nekivágni a húzósabb misszióknak, pláne, hogy randommester néha megmakacsolja magát, a telibevert óriáspók meg valamiért úgy gondolja, hogy sem a kétkezes kalapács nem találta el egy lépés távolságról, sem pedig az íjász nem elég pontos. Ez van, ilyenkor karakterünk feleslegessé válva várja a kör végét, illetve azt, hogy az ellenfelei megtépázzák.
Egyébként meg lehet városokat látogatni, kocsmázni, eladni és vásárolgatni, a szintlépéseket kifizetve távolról figyelni, ahogy a karakterek fejlődnek, valamint akár új csapattagokat is besorozhatunk, ha annyira sok a felesleges pénzünk. Az inventoryban egyaránt foglalja a helyet az új fegyver és páncél, a passzív tulajdonság vagy a bomba, szóval óvatosan rakosgassuk a dolgainkat, nehogy valami tényleg fontos eszköztől váljunk meg, aztán ott találjuk magunkat néhány vérszomjas, szamurájkarddal felfegyverkezett behajtóval szemben.
Magányos küzdelem
Mindez egyébként teljesen jó, a hangulat adott, a zene megadja az alapot, a csapatot menedzselni izgalmas, ráadásul a nagy szívások kivételével a harc és a játékmenet is kellően szórakoztató. Nem mondom, hogy hosszú távon változatosnak mondható, de azért mindig van valami extra, emellett én speciel a térképen közlekedést is imádtam. Ami már fájó, az a multiplayer hiánya, ez viszont a tavaly januári megjelenéskor is fel lett róva a játéknak. Nem véletlenül, hogy eredetileg is társasjátékról volt szó, a közös taktikázás pedig nagyon hiányzik az egyébként izgalmas végeredményből.
A konzolos változat ráadásul jól fut, minden fontos funkcióját megőrizte, az előzményhez képest sok szempontból fejlődött, emellett nem is drága. Így azt mondom, hogy aki kedveli a témát, az nyugodtan próbálkozzon vele, akciónál pedig eleve kötelező, de ha a kommerszebb patkányaprítás a cél, akkor a Vermintide 2 az, amit inkább javasolni tudok, ráadásul ott a haverokkal együtt lehet bohóckodni. A The End Times inkább a magányos stratégáknak szól, ők azonban ne hagyják ki, mert a korábbi 72 százalékot én is adom, annyit simán megér.
