Beyond: Two Souls teszt

Egy sokéves konzol vásárlásán gondolkodni akkor, mikor nyakunkon a generációváltás, és az asztalunkon ott dübörög egy viszonylag erős PC, nem túl ésszerű dolog. Persze minden más megvilágításba kerül, ha figyelembe veszünk olyan, a vásárlást ingerlő körülményeket, mint amilyen jelen tesztünk alanya, a PS3-exkluzív Beyond: Two Souls.

Mert ugye PC-sként királykodhatunk a hatszáz magos processzorunkkal, ami mellett 120 fps-sel fut a Battlefield 3 ultrán, de azért a sonys srácok mindig képesek olyan terméket az orrunk alá dugni, mely láttán elfog minket a sárga irigység, és elkezdünk apróhirdetéseket bogarászni, hogy vajon mennyibe is kerül egy PlayStation 3. A Quantic Dream legújabb játéka pont ebbe a kategóriába tartozik: ránézünk, elámulunk, aztán már hívjuk is a haverokat, hogy ki tud kölcsönadni egy konzolt, mert ezt bizony végig kell játszani! Ám már most szólunk: nem biztos, hogy a Beyond miatt érdemes PS3-at venni...

Nehéz eső 2

Mivel cikkeinket általában PC-sek olvassák, ezért egy gyors fejtágítással kezdjük ismertetőnket. A Beyondról azt kell tudni, hogy a Quantic Dream nevű csapat munkája, és a derék fejlesztők korábban olyan játékokat tettek le az asztalunkra, mint a Fahrenheit (más néven Indigo Prophecyként ismerhetitek), vagy a Heavy Rain. Ez utóbbiról talán azért nem hallottatok még, mert egy 2010-ben megjelent, szintén PS3-exkluzív címről van szó, de aki ismeri, az tudja, hogy egy olyan sötét hangulatú nyomozós kalandjátékról beszélünk, amiben a döntéseink és cselekedeteink kihatással voltak a történet alakulására és a végkifejletre. A Heavy Raint többek között a hihetetlenül realista látvány tette igazán különlegessé, aminek eléréséhez a fejlesztők egészen elképesztő motion tracking technológiát használtak, azaz színészeket öltöztettek speciális mozgásérzékelős ruhákba, amelyek még az arcmimikát és a szájmozgást is tökéletesen rögzítették. A Quantic Dream mesterei az így szerzett adatokra ráhúztak pár hihetetlen műgonddal elkészített karaktermodellt, mindezt nyakon öntötték rengeteg dialógussal és egy páratlan hangulatú történettel, és voilà, kész is volt a Heavy Rain.

A Beyond: Two Souls is ezen a már kitaposott útvonalon indul el, azaz a szereplőket ezúttal is hús-vér emberek formálták meg. A történet főhőse ezúttal egy érdekes képességgel megátkozott (vagy megáldott) hölgy, Jodie Holmes (Ellen Page, a Juno és az Eredet filmekből ismert színésznő alakításában), akinek a testéhez születése óta hozzá van láncolva egy láthatatlan entitás, aki képes anyagokon át mozogni, tárgyakat reptetni, sebeket gyógyítani, illetve embereket megszállni, és átvenni a motorikus funkciók feletti irányítást. Ezt az entitást Aidennek hívják, és a főhős mellett őt is irányíthatjuk a játék során. Jodie és mentális társa mellett fontos szerep jut még történetben a pótapaként funkcionáló tudós/kutató Nathan Dawkinsnak is, akit egy újabb remek színész, Willem Dafoe személyesít meg. Ugyan elsőre túlzásnak tűnhet, hogy egy videojátékban is valódi színészek keltik életre a karaktereket, de az így elért, más programokhoz mérhető különbség egészen megdöbbentő, a két nagyszerű művész hihetetlen magaslatokba emeli a Beyond hangulatát – játékuk hatására a szereplők sorsa sokszor könnyeket csal az ember szemébe. Szinte érezzük, hogy Jodie milyen nehézségeken megy át gyerekkorában, együtt sírunk, mikor elszakítják pótszüleitől, és együtt fázunk vele, mikor egy hóesés közepén didereg. A végigjátszás során ide-oda ugrálunk a különböző események és időpontok között, megismerjük Jodie-t lázadó tinédzserként, a barátaival játszani kívánó apró gyerekként, az utcákon kóborló számkivetettként és űzött vadként is, valamint fény derül arra is, hogy mi történik vele azután, hogy belép a CIA kötelékébe. A program közel 10-12 órányi játékmenetet kínál számunkra, és önmagában már ez is elegendőnek tűnhet ahhoz, hogy úgy érezzük, nem pénzkidobás a programért elkért 14 ezer forint. Ám sajnos hiába a páratlan megvalósítás, hiába a kivételesen jó alaptörténet vagy a kiváló színészi alakítások nyújtotta élmény, ha az egész mégis megbicsaklik azon az egyszerű tényen, hogy teljesen mindegy, mit is csinálunk a játékban.

Súlytalanság

Valószínűleg nem mondunk ezzel újdonságot, de a Beyond: Two Souls játékmenete erősen emlékeztet a fejlesztők korábbi munkájára, a Heavy Rainre. Szereplőnket többnyire csak egy jól körülhatárolt területen tudjuk irányítani, és a játékmenet lényegében abból áll, hogy a rendelkezésünkre álló terepen téblábolva találunk pár olyan dolgot, amelyekkel interakcióba léphetünk. Ez lehet egy kilincs, amivel kinyithatunk egy ajtót, vagy egy fénykép, amit megnézhetünk. Ha szép sorban megfogdossuk ezeket a fehér pöttyel jelölt tárgyakat (vagy személyeket, akikkel beszélgethetünk), akkor a történet továbblendül, mi pedig mozizhatunk még pár másodpercet. A játékban találkozunk akció- és harcjelenetekkel is, amikor pár másodpercre belassul a kép, ekkor a megfelelő irányba kell húznunk a kontroller jobb analóg karját (arra egyébként elég nagy kihívás rájönni, hogy melyik irány is ez) a védekezéshez és a támadáshoz, valamint Aidenre is szinte bármikor átválthatunk, tárgyakat manipulálhatunk, illetve megszállhatunk embereket (persze nem mindenkit, csak akit engedélyez számunkra a program). Mindez teljesen jól hangzik, ezért nem is gondoltuk volna, hogy valahol félresiklik majd a dolog.

A probléma ott kezdődik, hogy minden igyekezetünk ellenére a sztorit csak nagyon nehezen és nagyon rövid időre tudjuk letéríteni az eredeti útvonaláról, továbbá a döntéseinknek nincs igazi súlya. Nem számít, hogy mit mondunk vagy mit csinálunk, hiszen a válaszainkkal és a cselekedeteinkkel vagy nem befolyásoljuk a történetet, vagy csak egy rövid kitérőt eredményeznek, ami után a sztori visszakanyarodik az eredeti mederbe, és igazából teljesen felesleges azért küszködni, hogy eltérő végkifejletet adjunk egy-egy fejezetnek vagy akár a teljes történetnek. Persze akadnak példák arra is, hogy a játék interaktív, és van beleszólásunk a dolgokba, de legtöbbször ez is csak illúzió. Előfordulhat, hogy egy harcjelenetet nem tudunk tökéletesen kivitelezni, és elfognak minket, de ilyenkor nem történik más, mint kapunk egy rövid, alternatív jelenetsort, amit pár mozdulattal letudhatunk, és máris minden újra az eredeti sínen zakatol tovább, mintha mi sem történt volna. A helyzet az, hogy egészen az utolsó fejezetig nem számít, hogy mit csinálunk. Nem számít, ha bénák vagyunk egy harcban, nem számít, hogy milyen válaszokat adunk a kérdésekre, és igazából feleslegesen szenvedünk, hogy megmentsünk valakit, mert az aktuális fejezet (vagy a sztori végére) úgyis minden úgy alakul, ahogy a történet írói kitalálták számunkra. És itt vérzik el a Beyond: Two Souls. Egyszerűen olyan érzésünk van, mintha nem is játszanánk, hanem egy interaktív filmet néznénk. Mintha egy DVD-menüben nyomogatnánk a távirányítót. Akár az egész játékot végig lehetne tolni egy YouTube-csatornán keresztül, hiszen teljesen mindegy, hogy alakul a harc (vagy bármi más), hiszen meghalni úgysem fogunk.

Rozi a moziban

Persze helyezhetjük más megvilágításba is a dolgokat. Megpróbálhatunk nem videojátékként, hanem egy olyan szórakoztató termékként tekinteni a Beyondra, ami végeredményben odaszegez minket a képernyő elé. Bár a Quantic Dream alkotása játéknak csak azért nevezhető, mert egy PlayStation 3-on fut, de ezen túllépve a Beyond sok szempontból egy eszméletlenül jól sikerült alkotás lett. A színészek brillíroznak, a történet pedig mérföldekkel jobb, mint amiket napjaink legnépszerűbb sci-fi sorozataiban láthatunk (a dráma mellett ugyanis bőven jut szerep a természetfelettinek is). Ezen felül a látvány és a zene is olyan kivételes minőséget képvisel, hogy gyakran el is felejtjük, hogy valójában nem egy film, hanem egy videojáték előtt ülünk. Ezek után már belegondolni is hátborzongató, hogy a fejlesztők jövőbeni PlayStation 4-es játékai miképp fognak festeni. Végezetül külön öröm, hogy a Sonynak hála itthon magyar felirattal jelent meg a játék, és a lokalizáció minőségére ezúttal nem lehet egy panaszos szavunk se. Csupán egyetlen gond van a Beyonddal: az, hogy túlságosan eltávolodott attól, amit mi még videojátéknak nevezünk.