Amilyen gyakran emlegetjük a képregényeket a filmvilágban, meglepő mód olyan ritkán jön elő ez a párhuzam a videojátékok esetében. Most azonban itt az alkalom – na, nem azért, mert a Fimbul bárminek is a feldolgozása lenne, hanem mert a sztori a tálalását tekintve ettől a műfajtól igényelt segítséget. És meg kell hagyni, jól is áll neki: a stilizált állóképek és szövegdobozok ugyan nem képviselnek kiemelkedő minőséget, de mindenképpen adnak egy kis egyedi ízt a játéknak. Meg persze magának a sztorinak, ami igazából egy klasszikus bosszútörténet, megfűszerezve egy kis mitológiával. A Fimbul ugyanis – ahogy azt a címe is sejteti – a Ragnarök előtti hosszú-hosszú tél során játszódik, ahol a főhős, Kveluldver csak egy különleges ereklye segítségével tudja elodázni a világvégét.
A vikingek, óriások és trollok ellen vívott csaták látványukban nem kifejezetten kiemelkedőek, az összkép azonban mégis elismerésre méltó a stilizált képi világnak és az animációknak köszönhetően. Utóbbiak kicsit a Prince of Persia és az Another World rotoszkópos megoldását juttatják az ember eszébe, ami mindenképpen pozitív referencia, mint ahogy a végig kötött pályán mozgó operatőr is dob egyet az élményen.
CSAK JÁTSZANI NE KÉNE VELE
Az talán kiderült a fentiekből, hogy a Fimbult nézni abszolút szórakoztató élmény – játszani sajnos már jóval kevésbé. Maga a felépítés meglehetősen egyszerű, hiszen a többé-kevésbé lineáris pályák igazából harcok egymásutánjából állnak, amiket csupán az említett képregényes átvezetők, illetve ritkábban a lopakodós szekvenciák törnek meg. Ezzel önmagában nem volna baj, ha a harcrendszer kellően mély és változatos lenne, de sajnos nem ez a helyzet. A három különböző fegyver, a balta, a kard és a lándzsa már a kezdetektől fogva elérhető, a lehetőségek pedig három-négy konkrét speciális mozdulatot leszámítva semennyire nem bővülnek – nincs fejlesztési rendszer, sem pedig új felszerelés. A gyenge és erős támadások egymásutánja pedig komolyabb kombókat sem tartogat, igazából minden csak az időzítésről, illetve a ránk támadó ellenfelek türelmes szétválasztásáról szól. A mélység mellett ráadásul a kihívást is hiába keressük: igazából a kitérés, a gyors támadás és a gyógyítás hármasával a Fimbul kilencven százaléka teljesíthető. Még a főellenfélharcok is nagyrészt ugyanarra a kaptafára készültek: általában egy Jotun vár arra, hogy egy dárdával kínáljuk meg a megfelelő pillanatban.
A Fimbul sajnos a motorház alatt is messze van a hibátlantól. A nagyobb tömegjeleneteknél adódnak framerate-gondok, különösen a konzolos verziók esetében, de ennél nagyobb probléma, hogy az ellenfelek elhelyezésével folyamatosan bajlódik a játék. A harcokról tudni kell, hogy addig nem mehetünk tovább, amíg le nem győztünk mindenkit, sokszor azonban nekünk kell keresgélnünk őket, valamilyen tereptárgyba beragadva, vagy éppen várva, hogy kijöjjenek a (számunkra) áthatolhatatlan erőtér mögül. Bosszantó.
A „jó” hír az, hogy a szenvedés hamar véget ér, hiszen a Fimbul sztorija két-három óra alatt felgöngyölíthető. És bár a fejlesztők megpróbálják beblöffölni, hogy a történet során hozott döntéseink kihatással vannak a sztorira (ez volna a Lifestring-rendszer), a végső csatát leszámítva szinte semmi jelentőségük nincs. Aki tehát fellelkesedett a stílusos külső láttán, azt el kell keserítenünk: a Fimbul játékként sajnos menthetetlenül elbukik.
