Túl sok meglepetéssel ugyan nem szolgált a január 25-én megrendezett Xbox & Bethesda Developer Direct, akadt viszont egy játék, ami percekkel azután, hogy megmutatta magát, már elérhetővé is vált a nagyközönség számára. A Bethesda Kinder tojása ráadásul nemcsak azért volt különleges, mert pillanatok alatt lopakodott fel az áruházak (virtuális) polcaira, hanem azért is, mert az a Tango Gameworks hozta tető alá, melynek a The Evil Within-játékokat és a Ghostwire: Tokiót is köszönhetjük. Hogy mi ebben a fura? Hát az, hogy az említett programok finoman szólva sem a délutáni matiné kategóriában indultak, ellenben cikkünk alanyával, ami egy színes-szagos, a végletekig családbarát program. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy Mikami Sindzsi és csapata kimozdult a komfortzónájából, de vajon megérte elhagyni a járt utat a járatlanért?
Ütemre dobog a szív
A Hi-Fi Rush történetének felütése majdhogynem elcsépeltnek mondható, hiszen egy csetlő-botló főhős és egy nagyvállalat szembenállását helyezi a középpontba. A játék felettébb lendületes prológusában megismerkedhetünk Chai-jal, aki jól láthatóan nem volt képes végigállni az észosztás előtt kígyózó sort, és átállt inkább oda, ahol az ambíciókat árusítják. Főszereplőnk ugyanis rocksztár akar lenni, méghozzá minden idők legnagyobbja – ehhez viszont nemcsak eltökéltség, de két darab ép kar is kellene, ő viszont ennek csak a felével rendelkezik. Itt jön képbe a Vandelay nevű, leginkább robotok gyártásával foglalkozó vállalat Project Armstrong címet viselő kezdeményezése, ami mechanikus protéziseket kínál az ott dolgozóknak. Chai-t azonban pillanatok alatt kupán vágja a valóság, az elviekben tökéletesen funkcionáló robotkéz ígérete mellé ugyanis csakhamar megkapja a beosztását is: szemetet kell szednie. Nem egy rocksztárhoz illő karrier, ugye? Kissé túlbuzgó hősünknek azonban nincs túl sok ideje az összedőlt álmok miatt keseregni, ugyanis szeretett zenelejátszója véletlenül a teljesen automatizált műtőpadra zuhan, ami így a procedúra részévé válik – és egyúttal a szervezetének is. Innentől kezdődik csak igazán a buli, méghozzá szó szerint, az újdonsült ketyerének köszönhetően ugyanis elkezd ütemre mozogni a világ, és annak minden eleme. A „minden” pedig ebben az esetben nem holmi költői túlzás: a játékban ritmusra dülöngélnek a fák, a dallamokra rímel a különböző gépek pulzálása, de még a gyártósorok és az ellenfelek mozgása is teljes szinkronban van a muzsikával.
Ellenfelek, merthogy az incidenst követően pillanatok alatt selejtnek minősít minket a vállalat vasmarkú vezetője, Kale Vandelay – azt pedig mindannyian jól tudjuk, hogy mit szokás csinálni a defektekkel. Amolyan deus ex machina jelleggel aztán csakhamar összefutunk a 808 névre hallgató robotcicával (igen, meg lehet simogatni, és achievement is jár érte), valamint gazdájával, a lázadó attitűddel bíró Pepperminttel, kinek feltett célja, hogy leleplezi a vállalat titkos, és vélhetően nem túl emberbarát projektjét, a Spectrát. Szélmalomharcához természetesen mi magunk is csatlakozunk, hiszen a cég kompromittálása jelentheti az egyetlen kiutat, nem mellesleg Chai hamar elkezdi élvezni a zúzást, így lényegében egy „kellemeset a hasznossal” szituációról van szó. A mozgalom ügyét aztán idővel mások is segítik, ami azért különösen jó hír, mert maga a cselekmény egyébként nem olyan izgalmas, fordulatai is messziről ránk köszönnek, a karakterek azonban egytől egyig zseniálisan lettek megírva – kivéve talán magát Chai-t, mivel az ő együgyűségét néha sikerült eltúlozni. De igazából nem is olyan nagy baj, hogy kissé egyszerű a történet, a hangsúly ugyanis nem azon, hanem a játékmeneten van, ami pedig…
Rhythm May Cry
…páratlan. Igen, feltűnhetett, hogy a kelleténél talán több szuperlatívuszt használok, de higgyétek el, megvan az oka. Szóval a Hi-Fi Rush játékmenete leginkább úgy írható le, mint egy ritmusjátékba oltott Devil May Cry. Az összecsapások itt is különböző arénákban kaptak helyet, és ugyanúgy osztályozva van minden egyes mozdulatunk, a csetepaték végén pedig kapunk is egy plecsnit, annak függvényében, hogy mennyire voltunk gyorsak és változatosak, illetve, hogy mekkora sebzést szenvedtünk el a harc során. Ezt a jól bevált formulát bolondította meg a Tango azzal, hogy mindent ütemre kell csinálni, amit egyrészt ugye hallunk, másrészt a már említett környezet is nagy segítséget nyújt abban, hogy mikor kell bevinnünk az ütést. Végső fogódzkodó gyanánt pedig bekapcsolhatjuk a „Rhythm Assist” névre keresztelt segédletet is, ami a Metal: Hellsingerben látott indikátorhoz hasonlóan mutatja, mikor kell megnyomni a gombot.
Nem a világ legegyszerűbb dolga ráérezni a játék kezelésére, de egyrészt Peppermint rejtekhelyén bármikor gyakorolhatunk (itt vehetünk egyébként új kombókat, permanens bónuszokat biztosító tárgyakat, később pedig különféle chipeket is), másrészt a játék nem büntet túlzottan a rosszul időzített ütésekért – sőt, sokszor előfordult, hogy egy teljesen elbaltázott küzdelem után is „A” minősítést kaptam a bénázásomért. A fejlesztők egyébként nem álltak meg a különféle (jobbára a könnyű és a nehéz ütés váltogatására épülő) kombóknál, pár pillanat erejéig ugyanis – hála az említett robotmacsek technológiájának – behívhatjuk magunk mellé valamelyik társunkat, aki a maga módján segít a küzdelemben. Ez a mechanika egyébként nem minden esetben opcionális, néhány ellenfél védelmét ugyanis képtelenek vagyunk egyedül áttörni. A repertoárt az elmaradhatatlan hárítás (parry) teszi teljessé, ami – mostanra talán nem meglepő módon – szintén ritmusra történik, tehát nem biztos, hogy a soulslike címeken edzett játékosok is egyből brillírozni fognak.
Ha épp nem harcolunk (meglepő lehet, de arénából van kevesebb), akkor az egyébként roppant mód változatos, cserébe teljesen lineáris pályaszakaszokon kell platformrészeket vagy különböző logikai feladványokat megoldanunk, de interaktálhatunk az itt-ott szerencsétlenkedő robotokkal is – ez már csak azért is javallott, mert elképesztően jó a játék humora, például több ízben is összefuthatunk a The Evil Within detektívpárosával. Értelemszerűen a puzzle-részek is ritmusjátékokhoz vannak kötve, ami a legtöbbször mezei QTE szekvenciákat jelent. Nem a játék hibája, de ezek esetében gondolhattak volna azokra is, akiknek – hozzám hasonlóan – járókerettel közlekedik a reakcióideje, sokszor ugyanis tovább tartott ezek abszolválása, mint egy főellenfél legyőzése. A helyszíneken egyébként érdemes az összes sarokba benézni, majd ott szétütni mindent, ami mozdítható, mert a valutaként szolgáló ócskavas mennyisége csak eleinte tűnik elkölthetetlennek, később kiderül, hogy a combosabb kombók és fejlesztések bizony hamar lenulláznak anyagilag.
Mindent a szemnek – hát még a fülnek
A bulihangulathoz asszisztál természetesen maga a körítés is, hiszen ezúttal cel-shaded stílusra használták a jó öreg Unreal Engine-t. Ezzel a megjelenítéssel elég nehéz mellélőni, és szerencsére most sem sikerült, a Hi-Fi Rush ugyanis fantasztikusan fest. Leginkább olyan, mint egy megelevenedett anime – ez főként az amúgy remekül rendezett és vágott átvezetők során érhető tetten. A kissé stilizált, szívmelengetően színpompás grafika ráadásul felettébb mozgalmas is, és nemcsak a közvetlen környezetünk „táncol”, hanem a távoli objektumok is – bele sem merek gondolni, hogy mennyi meló volt ezt összehozni, le a kalappal a készítők előtt! Külcsín terén maximum két dolgot tudnék felróni: az egyik, hogy az árnyékok (különös tekintettel a főhősére) kissé furák, valamint, hogy a fizika nem mindig van a helyzet magaslatán – sok tereptárgy például attól métereket repül, ha hozzáérünk a cipőnk hegyével.
A fő attrakció viszont értelemszerűen a zene, ami – szuperlatívuszra felkészülni! – nemes egyszerűséggel hibátlan. A licencelt szerzemények között például olyan neves előadók nótáit találjuk, mint a Nine Inch Nails, a The Prodigy vagy épp a The Black Keys, de a streamer-barát, saját készítésű dalok (ezek leginkább az átvezető szakaszokon csendülnek fel, az OST-ért pedig a The Evil Within 2-n is munkálkodó Kobori Suicsi felelt) is remekelnek, a skála ráadásul a pörgös rock and rolltól egészen a funky stílusig terjed. Túlzásnak tűnhet, de lényegében lehetetlen nem nonstop bólogatással végigülni a játék 10-12 óráját (második nekifutásra egyébként már extra kosztümökre is szert tehetünk), én például hamar észrevettem, hogy egy idő után a pályákon való ugrándozást is ütemre végeztem, pedig ez éppenséggel nem kötelező.
Egy igazi rocksztár
Ugyan még csak februárt írunk, de az már most nyugodtan kijelenthető, hogy a Hi-Fi Rush sok kategóriában fog szerepelni az év végi listákon. A Tango Gameworks játéka ugyanis egészen elképesztőre sikeredett, arról már nem is beszélve, hogy ilyen stílusos címhez nem mostanában volt szerencsém. Humora mesteri, a látvány pazar, a harcrendszer pedig megunhatatlan, a koronaékszer viszont maga a zenei aláfestés, ami egy pillanatra sem hagyja, hogy kiessünk a ritmusból. Egy tipikus „könnyű megtanulni, de nehéz elsajátítani” alkotás, ami a műfajban tapasztalatlan játékosoknak (jelen!) is képes önfeledt szórakozást biztosítani, a tehetséggel megáldott felhasználók viszont könnyen egy gyönyörűen megkomponált előadássá változtathatnak minden egyes összecsapást, amit nemcsak átélni, de nézni is öröm. Ha minden meglepetés csak fele ennyire lenne kellemes, egy sokkal szebb világban élnénk.
