Őszintén megmondom, először nagyon nem tudtam hova tenni az Oliját. Maga a játék az első pályán ugyanis leginkább egy stílusos, de elképesztően egyszerű akció-platformernek tűnik, ami semmi extrát nem tud felmutatni. Azonban ahogy haladunk előre a sztoriban, úgy nyílik ki egyre inkább a Skeleton Crew Studio alkotása, bár az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy a végeredmény így is inkább egy rétegjátéknak mondható, semmint egy mindenkinek ajánlható indie gyöngyszemnek.

Hajótöröttek legendája

Az Olija főszereplője Faraday, egy elszegényedett halászfalu elszegényedett nemese, aki egy nap megunja népe szenvedését, és legbátrabb embereivel felkerekedik, hogy új halászterületeket hódítson meg alattvalói számára. Hajója azonban hatalmas viharba keveredik és elsüllyed, őt magát pedig legénysége életben maradt tagjaival együtt egy rejtélyes szigeten sodorja partra a víz. Faraday egyetlen célja innentől kezdve az, hogy megmentse és épségben hazajuttassa az embereit, ezt a tervét azonban alaposan megnehezítik a szigetet lakó ősi rémségek, akik nem igazán szívlelik az új jövevényeket.

Aggodalomra azonban semmi ok! A fiatal nemes ugyanis egy elhagyatott templom mélyén rálel egy legendás szigonyra, az ősi ereklye pedig el is fogadja őt hordozójaként, így már ketten nézhetnek szembe az életükre törő bennszülöttekkel, a romok mélyén lapuló ocsmányságokkal, és minden mással, ami csak az átkozott sziget földjét mérgezi. Már csak az a kérdés, hogy vajon ennyi elég-e ahhoz, hogy Faraday és teljes legénysége biztonságban hazajuthasson…

Pixeles ugrálóvár

Alapjait tekintve az Olija egy elég egyszerű, 2D-s akció-platformer. Az egyes pályákon haladva általában az arany- és gyémántkulcsok, valamint a térképrészletek felszedése a feladatunk, melyekkel újabb területeket nyithatunk meg, illetve, ha szembejön velünk a legénységünk egy-egy tagja, nyilván őt is érdemes megmenteni. A célpontjainkhoz vezető utunk során természetesen ugrálnunk és harcolnunk is kell, a történetnél már érintőlegesen emlegetett szigony pedig itt dobja fel egy kicsit a játékmenetet.

Az ősi relikviát ugyanis kedvünkre hajigálhatjuk, ha pedig eltalálunk vele valakit, úgy egyetlen gombnyomással az adott illetőhöz teleportálhatunk. Erre pedig szükségünk lesz mind a platformozás, mind a harc során: előbbinél ugyanis olyan helyekre is eljuthatunk a szigony segítségével, amiket amúgy lehetetlen lenne elérni a hagyományos ugrálgatással, utóbbinál pedig villámgyorsan újrapozicionálhatjuk magunkat, sőt még a kombónk sebzését is durván megtolja, ha néhanapján a szigonnyal is odavágunk ellenfeleinknek.

És bár ez nem a világ legmélyebb mechanikája (plusz a szigonynak természetesen megvan az a remek tulajdonsága, hogy 3-4 főnél nagyobb tömegben sosem azt találja el, akihez oda akarunk menni), azért az Olija játékmenetét így is fel tudja egy kicsit dobni. Plusz a fejlesztők azért igyekeztek valamennyire megvariálni a dolgot: egy idő után például a relikvia segítségével elektromos töltést is cipelhetünk magunkkal, amivel további ajtókat nyithatunk ki, ha viszont vízbe esünk, akkor megcsap az áram stb.

Ezen túl pedig rengeteg apróságot is gyűjthetünk az egyes pályákon, a csontoktól kezdve a valutaként szolgáló kristályokon át egészen az arany nyakláncokig és egzotikus tollakig. Ezekből egyrészt különféle kalapokat készíthetünk magunknak, melyek mind más és más bónusszal ruházzák fel Faradayt, másrészt pedig fejleszthetjük azt a kicsit falut is, ahová minden egyes pálya után lehetőségünk van visszatérni. És bár a szigonyhoz hasonlóan ez sem érződik olyan fajsúlyos megoldásnak, arra tökéletes, hogy feldobja kicsit az Olija játékmenetét.

A hangulatnak nincs párja

Talán már a fenti sorokból is érződik, hogy az Olija ugyan egy jópofa játék, de olyan hatalmas újdonságokkal vagy izgalmas megoldásokkal nem szolgál. A hangulatot ellenben valami félelmetesen eltalálta a Skeleton Crew Studio csapata. Minden helyszín, amit bejárunk, markánsan eltér a többitől, és ahogy haladunk előre a sziget belseje felé, úgy tűnnek fel az egyre elborultabb és elborultabb terepek is, melyek még a pixeles grafika ellenére is bírnak egy nagyon hátborzongató, néha már egyenesen nyomasztó hangulattal.

Ha pedig mindehhez hozzávesszük a remek hangokat és a nagyszerű ellenféldizájnt, akkor egyből látható, hogy az Olija legnagyobb erőssége ez a kicsit horrorisztikus, kicsit sötét hangvétel, ami ugyan sosem válik kifejezetten félelmetessé, de azért így is nagyon erősnek mondható. Amikor például alászállunk egy katakombába, és a fejünk fölött lengedeznek a felakasztott csontvázak, vagy amikor egy helyi törzs börtönéből hullákon keresztül kell kimásznunk, az azért minimalista grafika ide vagy oda, elég ütős jelenet.

Január legkellemesebb rétegjátéka

Mindent összevetve az Olija ugyan nem vállal olyan túl sokat, amit viszont megígér, azt maradéktalanul teljesíti is. A sztori jópofa, az egyes pályák felépítésére nem lehet panasz, ahogy a harcok, a főellenfelek és a platformozós részek is nagyon korrektnek mondhatóak. Ahol viszont egyértelműen brillírozik a Skeleton Crew Studio alkotása, az a hangulat: az egyes helyszínek nagyon jól fel lettek építve és a pixeles grafika ellenére is ütősen néznek ki, ahogy a hangokra vagy épp a szörnyek kinézetére sem lehet panasz.

Épp ezért az Olija abszolút ajánlható, főleg akkor, ha figyelembe vesszük, hogy mindössze 15 eurót kérnek érte, ami egy abszolút vállalható ár egy ilyen játékért. Azonban nem árt, ha kicsit visszafogottabb elvárásokkal ülünk le elé, olyan sok extrát ugyanis nem tartogat a Skeleton Crew Studio alkotása. Ahogy azt is érdemes megjegyezni, hogy az Olija elsősorban azoknak lehet nagy élmény, akik bírják az ilyen elnagyolt, pixeles grafikát, a lassabban induló alkotásokat, melyeknek azért kell egy kis idő, amíg kimutatják a foguk fehérjét.