Most, cikkírás közben már úgy érzem magam, mint a kezdő mágus: oké, sikerült a tűzlabda, az ellen megpörkölve, de érzed, lehetne ez sokkal elegánsabb, pontosabb, jobb, hatékonyabb. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy hevenyészett kutatásom szerint az aprócska Ice Code Games indie fejlesztőcsapatnak ez az első dobása. Ehhez (és a 2019 elején kirobbant, a legnagyobb fejlesztőket megrázó botrányokhoz) képest igen tisztességes munkát kaparinthatunk meg, költséghatékony áron. A Re-Legiont ennek megfelelően vettem digitális és rosszindulatú technomikroszkópom alá, és így mondok felette kíméletlen, de legalább igazságtalan ítéletet. Erős négyes alá.
Na, jó, legyen inkább egy négyes. Hogy miért változott meg a véleményem? Tulajdonképpen azért, mert az amúgy pöpec játéknak egyetlen igazi hibája van csak, de az olyan, hogy szegény szolgálati vérebem (Bodza nevű, eredetét tekintve kisvárosi, mentett puli-foxi keverék) nem egy alkalommal fület hátra csapva menekült ki az asztal alól. Oké, kicsit vertem az asztalt, és hát hangosan anyáztam. Nem értem, egyszerűen nem értem, hogy az egységek mozgatását hogy a jó *<!&#>@ életbe tudták így elrontani?
Vive la résistance!
A játék maga egy nem túl eredeti alapötletre épít: távoli jövő, mágia és technológia, város, elnyomás, felkelés. Persze, te vagy a lázadók szektaalapító vezére (később kiderül, azért ezzel a felfogással nem vagy egyedül), és a feladatod, hogy egy valós idejű stratégiai játékban embereidet a győzelemig, a szegény, elnyomott, a tudatlanság mindent beborító, nyúlós szürke ködtengerében vakon botorkáló (oké, a pályák majdnem minden szegletében neon világítótoronyként ragyogó, khm, erotikus bárokat is sűrűn használó) lelkeket felszabadítsd, hogy mindenhol eluralkodjék a szabadság, egyenlőség, testvériség. Vagy valami ilyesmi.
Remélem, ez egyfajta direkt tisztelgés a kultikus, 1993-as, Syndicate című izometrikus, szintén valós idejű stratégiai játék előtt (istenem, a 10 valaha volt legjobb játék egyike, a mai napig imádom…), hogy leendő katonáinkat az utcáról szerezzük be. Oké, itt nem kell elütni Józsi bácsit, hogy újraélesztve és felturbózva a saját emberünk legyen: elég a megfelelő mágikus erővel bíró egységeink térítőmunkája. A lelkessé vált követőket, azaz a két lábon járó alapanyagot ezután az elképzeléseinknek, illetve az adott stratégiai-harcászati helyzetnek megfelelően transzformálhatjuk át a kívánt harci egységgé. Ezek körét a játék előre haladtával bővíthetjük, de alapvetően a klasszikus kategóriákat (közelharcos, mesterlövész, hacker/pénzszerző, pap, doki, lopakodó felderítő) fedik le.
Ebből kell kimixelni azt a csapatot (vagy éppen csapatokat, ha olyan a pálya), amely megfelelő ütőerőt jelent a hosszadalmas összecsapásokban. Ehhez a megtérített (és persze egyszerre csak meghatározott számú) embereken kívül némi hit és pénz is kell: előbbit a szentélyekhez imádkozó papjaid, utóbbit a „bankautomatákhoz” állított, azokat úgymond feltűnésmentesen megcsapoló hackerek állítják elő – szintén felső korláttal ellátott mennyiségben, azaz egyik sem lehet több egy előre meghatározott értéknél. Van egy főhadiszállásod is: ha ez megsemmisül, akkor vége a dalnak, szóval fél szemmel erre is illik figyelni – főleg, ha mondjuk, már a pálya másik, jóval távolabbi felén hadakozol, és felbukkan egy csapatnyi ellenséges, rakétás mesterlövész, aki pillanatok alatt leamortizálja a templomocskádat…
Egységben és tömegben az erő
A hangulat engem megfogott. Főleg úgy, hogy mint minden rendes, jó munkásember, döntő többségében éjjel, a két és négylábú hozzátartozók nyugalomra térése után, fülessel, a sötét játszószobámban volt szerencsém kalandozni. A nyomott, tompa, szürkés színek, a zene, a képi világ összessége engem elvitt magával, s döntő többségében tényleg szerettem próbálgatni a megfelelő csapatkeveréket, felfedezni a pályákat, kipróbálni a nyerőnek hitt (de általában nem annak bizonyuló) stratégiákat. Saját tapasztalatom szerint minden pályának mindig van legalább két megoldása: egy, a győzelem után szinte totál egyszerűnek tűnő (oké, de mire rájössz, mi lesz az…); és egy nehezebben bejárható, erőforrás-gyűjtögetéses, szívósan előre araszolós. Van, amikor egy-egy csavarral (mondjuk az amúgy szerintem harmatgyenge, lopakodós-kommandós nénikkel végrehajtott hátországbéli akcióval) lehet feloldani a patthelyzetet, de ez eléggé ritka. Sokkal inkább bizonyult számomra jó megoldásnak a mágikus és pénzbeli erőforrások csurig feltöltése, az egységek lehetséges létszámának kimaxolása, és a megfelelő csapatkeverék összeállítása után a túlerővel, egy ponton végzett, gőzhengerjellegű, de ésszel indított, nem előre rohanós áttörés. Történelmet kedvelő vájtszeműeknek: inkább Montgomery, mint Rommel taktikai megoldásai működnek ebben a játékban is.
Nem az eszéért szeretjük
Amitől viszont szabályosan agyhúgykövet kaptam (de olvasgatva a steames visszajelzéseket, értékeléseket nem csak én), az a csapatok mozgatása. Persze, működik a szokásos „Ctrl plusz szám" egységkijelölés, majd a számokkal azokra ugrás. Igen ám, de van egy, azaz inkább két nagy elb…, akarom mondani, bökkenő. Az egyik: meglepően kevés a kiadható taktikai utasítások száma, és ezeket is finoman szólva sajátosan értelmezi a gépi intelligencia. Nálam a Warhammer 40K-féle csapatmozgatás az etalon: na, ilyenre itt ne számíts. A legvadabb számnyomogatással és egérkattintgatással sem sikerült a klasszikus „elöl az izomemberek, mögöttük a mesterlövészek” alapszendvicset üzemszerűen előállítani. Összevissza mászkál mindenki, még akkor is, ha a kijelölt pont őrzésének parancsát adom ki nekik. Ha meg támadásra vezénylem őket, akkor pedig amőbaalakzatban, eszement csürheként vetik magukat az ellenségre. Ez mondjuk, nem tesz jót a törékeny mesterlövészek testi integritásának: pedig ők előszeretettel rohannak a legelső csatasorba, hiszen könnyebb felszerelésük miatt gyorsabban mozognak, mint a páncélozott, jól felfegyverzett, de emiatt lomhább „bicskafiúk”. Hasonlóképp nehézkes (és akkor még elég finoman fogalmaztam eme kései órán…) a sima csapatmozgás is: itt is el lehet felejteni a rendezett, alakzatban történő mozgást és helyszínre érkezést. Az elhangzott rengeteg, néha elég nyers kritika hatására a fejlesztők ígéretet tettek a fórumon, hogy javítanak ezen – meglássuk.
Isten szava
Ezzel együtt azt mondom, érdemes néhány órát és három közepes méretű alappizza árát belefektetni a Re-Legion kilenc pályájába, egységeibe, történetvonalába. Sosem fogok annyi időt beleölni, mint amennyit anno az eredeti és utolérhetetlen Syndicate-be nyomtam a gimiben, de kellemes, hangulatos esti kattintgatásnak tökéletesen megteszi. Szerintem a fejlesztők sem akartak az Electronic Arts (még megmaradt, ehehe…) babérjaira törni. A sztoriban van DLC-nek való tartalék, a fejlesztők alapvetően jól és gyorsan kommunikálnak a fórumon, jönnek a patchek is sorban. Ha valamit tudnak kezdeni a mozgatással, még a végén vissza is rakom a gépre a játékot, és kipróbálok egy másik szektát is. Igaz, nekem bejön a gépi kódot Isten szavaként értelmező jelenlegi. Connection to God – established…
