Könnyű mindenre azt mondani, hogy régen minden jobb volt, de a kalandjátékokra ez speciel tényleg igaz. A műfaj ugyan él és aktív, köszönhetően az olyan termékeny fejlesztőknek, mint a Wadjet Eye Games, a visszatérőben levő Revolution Software, vagy a populárisabb vonalon a Deck Nine és a DontNod. Viszont az olyan újdonsült klasszikusok ellenére, mint például a Disco Elysium, meghatározó, vagy a műfajt előretoló alkotás manapság ritkán születik. Ami persze valahol logikus is, hiszen a kalandjátékok kerete eléggé kiforrott a kilencvenes évek alatt, hála azoknak a pioníroknak, akikből gyorsan legenda lett. És amikor egy ilyen legenda három évtized után visszatér karrierje csúcsához, az mindenképp figyelemre méltó esemény. Főleg, ha a hányattatott sorsú Monkey Island-franchise-ról van szó, amit három remekbeszabott epizód után előbb a műfaj keserédes haláltánca, majd a széria 3D-vel való felemás küzdelme határozott meg, hogy aztán hosszú éveken át tartó szünet következzen. Eddig.
VISSZA A GYÖKEREKHEZ
A Return to Monkey Island ugyanis az első játék a sorozatban a Telltale-jegyezte 2009-es Tales of Monkey Island óta, és az 1991-es Monkey Island 2: LeChuck's Revenge óta az első, melyen Ron Gilbert, a sorozat alkotója dolgozott. Gilbert pedig visszatért, és pontosan ott folytatja, ahol abbahagyta. Mármint szó szerint, hiszen a Return to Monkey Island nyitánya megegyezik a Monkey Island 2 misztikus, kissé vegyes fogadtatásra lelt befejezésével, elegánsan téve pontot egy három évtizedes rejtélyre, egyúttal ráterelve Guybrush Threepwoodot az újdonsült kalamajkája felé vezető útra. Hiszen évek teltek el azóta, hogy utoljára összeakasztotta a bajszát LeChuckkal, a zombikalózzal, szerelme, Elaine pedig a kormányzóságot polgári aktivizmusra cserélte. A Melee-sziget sem a régi: a klasszikus kalózokat kisöpörték, az újak puhányak, és még a bizonytalan forrásból származó hajókat értékesítő Stan is rács mögé került. Ugyanakkor LeChuck nem ül a babérjain, aki valahogy szerzett egy térképet, amely a legendás sziget titkának helyét mutatja, és épp készül, hogy kihajózzon. Így Guybrush is igyekszik legénységet és hajót szerezni, hogy megakadályozza ezt a tervet.
Ehhez pedig régi ismerősöktől kap segítséget: a Return to Monkey Island első fejezete egy masszív nosztalgiabomba, amely teljesen új külsőbe bújtatva mutatja be az olyan ikonikus helyszíneket, mint a Scumm bár, a Voodoo- és egyéb termékeket árusító International House of Mojo, vagy épp a börtön, ahol több visszatérő karakter is vár. Hiszen a régi helyszínek mellé régi ismerősök is járnak, és azokból itt nincs hiány: a térképekre szakosodott és legutóbb pácban hagyott Wally, a bárban a Loomot hirdető, intézménnyé nemesült öreg, a konyhában emberi fogyasztásra nehezen alkalmas alapanyagokból főző séf, és persze (az itteni kánonból kissé kilógó) Murray, a beszélő koponya.
LOCK SMITH
És ahogy a helyszín, na meg a főbb karakterek, úgy a játékmenet sem változott túl sokat a három évtized alatt: a Return to Monkey Island ízig-vérig point-and-click kalandjáték, amely áramvonalasítással és némi egyszerűsítéssel tolja át a sorozatot a 21. századba. Ennek megfelelően a pixelvadászat a múlté (egy gombbal megjelölhetők a képernyő interaktivitással rendelkező pontjai), és a felszedhető tárgyak is alapvetően csak megvizsgálhatók, majd adott pontokon használhatók (illetve egymással kombinálhatók). A mostani feladványok se nem túlkomplikáltak, se nem olyan logikátlanok, mint az elődök néha legendásan agyafúrt és nyakatekert kihívásai, így az elakadás veszélyével sem kell számolni.
Guybrush ennek érdekében két új eszközzel is gazdagodott: egy teendő listával, amely mindig tételesen felsorolja, épp milyen feladatot kell megoldani, valamint egy olyan könyvvel, amely apró tippeket ad egy-egy akadály leküzdéséhez, míg végül (kérésre) ki nem böki a pontos megoldást. Ezen könnyítések ellenére a Return to Monkey Island egyáltalán nem rövid, 10-12 óra alatt lehet a végére érni. És bár talán az elején túlságosan is sokat épít a nosztalgiára, a közepétől teljesen magára talál, és elkezdi a maga útját járni, új szereplőkkel, az elődökhöz méltó abszurd szituációkkal, és egy régies, mégis modern előadásmóddal.
Hiszen a visszatérő, pazar munkát végző szinkronszínészek fantasztikusan keltik életre a világ furcsábbnál furcsább karaktereit, amit egyrészt a sorozathoz maximálisan hű zene, másrészt az eddigi részektől kifejezetten idegen tálalás koronáz meg. Az új stílus egyik korábbi felvonáshoz sem hasonlítható, és a gombszemű karakterek ugyan egy kis megszokást igényelnek, de a helyszínek aprólékossága, a gazdag színvilág, az elnagyoltságot és a részletgazdaságot kombináló megoldások egyszerűen frenetikus hangulatot teremtenek. És igazából pontosan ez mondható el a Return to Monkey Islandről: nem csupán méltó utódja egy legendás sorozatnak, de egy parádésan jó kalandjáték is, amelynél tökéletesebb visszatérést elképzelni sem lehetett volna.
