A technológiai fejlődés még az olyan, jellemzően egyszerű játékmenetű és felépítésű műfajokon belül is új utakat tud nyitni, mint a logikai játékoké, hiszen hiába van itt a hangsúly a nyers szabályrendszeren, illetve annak kibogozásán, a prezentáció sokat hozzá tud tenni ehhez. Márpedig most már egyre jobban azt érezhetjük, hogy a zsáner szép lassan összefonódik a belső nézetű kalandjátékokkal, melynek következtében egyre nagyobb hangsúlyt kap a mögöttes tartalom és a történetmesélés – arról nem is beszélve, hogy ezáltal különösen immerzív élményekkel tudnak meglepni bennünket az alkotók. Hogy milyen óriási potenciál rejlik ebben a koncepcióban, azt olyan remekművek bizonyították eddig, mint a The Witness vagy a The Talos Principle, most pedig itt van a PS4-en, Xbox One-on és az Epic Games Store-on már egy éve elérhető, a napokban pedig a Steamen is megjelent (ez volna tesztünk apropója) The Sojourn, amely egyértelműen az említett címek nyomdokain halad.

Ha már történet: az bizony a The Sojournben is van, de olyannyira elvont és elnagyolt az egész, hogy érdemben nehéz róla beszélni – de különösebben nem is kell. Legyen elég annyi, hogy aki szeretne, az magán a világon is agyalhat egy keveset, melynek megértését rövid üzenetek, illetve különös szobrok próbálják segíteni – a játék ilyen téren is mutat némi hasonlóságot a The Witnessszel. A körítés egyébként meglehetősen álomszerű, viszonylag egyszerű és letisztult, de alapvetően szép és stílusos képi világgal, maga a kaland pedig a fény- és az árnyékvilág közötti utazgatás körül forog, ami már a tényleges játékmenetben is tetten érhető.

A The Sojourn négy fejezetből áll, melyek mindegyike más és más hangulattal bír, de ami ennél is fontosabb, hogy mindegyikben megismerhetünk egy-egy új játékmechanikát. Először csak szobrokat fogunk találni, melyekkel egy gombnyomással helyet cserélhetünk, ezeket lemásoló portálokat, illetve mágikus lantokat, melyek képesek rövid időre újjáépíteni a lerombolt pályaelemeket. De aztán szép lassan bejönnek a nyalábokat továbbító tárcsák, a dimenziókapuk, illetve a nézőpontot, mint játékelemet behozó szem is, hogy aztán a játék végére már ezek kombinációjával alkossanak nekünk összetett feladványokat. Ezeknek a kulcsa egyébként minden esetben ugyanaz: el kell jutnunk valahogy az adott pályaszakasz végére, kiszabadítva az ott fogvatartott fényfoszlányt, ezt pedig mindig a két dimenzióval történő játszadozással tudjuk megtenni.

A szobrok, illetve a többi említett elem csak az arányékvilágból szemlélve (illetve egy kivehető relikvia segítségével) bírható „működésre”, azt azonban nem érhetjük el csak úgy magunktól, és ha ez még nem lenne elég, vannak olyan akadályok, amiket csak a normál világban járva tudunk elkerülni. A The Sojourn feladványai tehát tulajdonképpen két rétegből állnak, és ezeket kell úgy egymásra illesztenünk (közben persze ide-oda mozgatva magukat az elemeket is), hogy a végén kijöjjön egy útvonal. A legtöbb megoldás szerencsére egészen intuitív, ugyanakkor akad néhány komoly nehézségi tüske, melyek fura mód nem feltétlenül az egyes fejezetek végén jönnek – ez a fajta nehézségbeli egyenetlenség kicsit alá tudja ásni a játékélményt. Ami viszont engem jobban zavart, hogy kicsit elnyújtottnak éreztem az egyes szegmenseket: a fejlesztők kicsivel több feladványt húztak rá szerintem az egyes játékmechanikákra, mint az ideális. Főleg úgy, hogy a legtöbb pálya végén akad egy opcionális extra kihívás is, mely nem feltétlenül nehezebb, mint az alapfeladvány, de sokszor egyszerűen csak otthagytam, mert szívem szerint mentem volna már tovább, új impulzusokra vágyva. Közhely, de a kevesebb néha több, és itt ez most nagyon is igaz lett volna, ha betartják a fejlesztők.

A mérleg másik serpenyőjében persze ott van a 8-10 órás játékidő, ami ebben a műfajban több mint elfogadható, de egy kicsit feszesebb, az új mechanikákat és kombinációkat gyorsabb tempóban adagoló felépítés szerintem összességében jobb játékélmény biztosított volna. Nagy baj azonban nincs: a The Sojourn szerencsére ezzel együtt is egy kifejezetten jó játék, ami határozottan ajánlott azok számára, akik kedvelik a logikai műfajt. És bár nincs meg benne az a fajta megdöbbentő kreatív zsenialitás és ötletcunami, mint a The Witnessben, ha korrekt elvárásokkal ülünk le elé, akkor mindenképpen jól fogunk szórakozni – már amennyiben szórakoztat minket a gondolkodás.