Engedjetek meg nekem egy rövidke visszaemlékezést. Annak idején, suli után rendre eljártunk a helyi plázába, azon belül is a technikai szaküzletekbe, hogy a kihelyezett turkálóból bénácska, de olcsó videójátékokat kukázzunk. Vidáman csettintettünk, amikor 99 forintból egy játszhatóbb programot sikerült újítani. Néhány korong még mind a mai napig megvan valahol a szekrény mélyén, a gabonapelyhekhez gyártott CD-k mellett. Nem gondoltam volna, hogy a most vállalt tesztem hasonló vadászati élménnyé fajul, pedig ez a helyzet állt elő.
Z, mint... ácsi, kik ezek?!
A Zorro The Chronicles egy hazánkban is vetített animációs mesesorozat adaptációja. Hogy miért késlekedtek a digitális változattal hét teljes évet, az mondjuk jókora rejtély, hiszen nem egy szép darabról beszélünk, és lényegében simán elfutott volna bármin – még kenyérpirítón is. Ezt a fajta lecsupaszított, semmilyen vizualitást bőven elbírta volna egy… nos, igazából PS2-t akartam írni, de akkor már nagyban a PS4 robogott, amikor a Minimax, Csöre Gábor konferálásával, már ezerrel tolta a művet. A grafika tehát évekkel le van maradva, és ez nemcsak az elmosódott textúrákban, de az ismétlődő modellekben és tereptárgyakban is rendre visszaköszön. Kellett egy kis idő, mire hozzászoktam a puritán látványvilághoz, meg úgy általában a hangulathoz, mivel a szinkront valamiért kifelejtették a játékból. A történetben egy fiatal ikerpár tagjait alakíthatjuk, akik Zorrónak öltözve szolgáltatnak igazságot az elnyomók ellen. Nem egy nagy kunszt, de már a mesében sem ez volt a legerősebb pont, szóval lépjünk is tovább.
A spanyol városkákban járkálva csupán katonákba botlunk. Egy lélek NPC nincs a környezetünkben a lovakon és tyúkokon kívül (mintha állandó kijárási tilalom lenne érvényben). Összesen 18 küldetést ölel fel a cucc, a helyszínek pedig elsőre talán változatosaknak tűnnek, de könnyen elveszhet a varázs, mivel folyton ugyanazt kell csinálni. Diego-t vagy Ines-t választva (99%-ban egyeznek csak meg) lopakodva, esetleg Batmanként harcolva vághatunk rendet a katonák között. Ügyesen figurázva challenge-eket is teljesíthetünk, amik után pontokat kapunk, így vásárolhatunk újabb és újabb képességeket. Ostorunkat is bevethetjük, nemcsak a harcokban, de bizony a távolságok leküzdésére is.
A harcok egyszerűek és bőven elég a támadást spammelni, de jó időben védekezve gyorsan feltölthetjük a spéci támadást előidéző mérőnket is. Akár 5-6 ellenséget is leteríthetünk vele egyszerre, de látványos, egyedi mozzanatokat is előhozhatunk, ha csak egy-egy katonára pazaroljuk el (ilyenkor még Tornado, a lovacskánk is beköszönhet egy kellemes rúgással). A játékot egyértelműen a kisebb korosztálynak szánták, így a feladatok is rém egyszerűek: győzz le mindenkit, vegyél fel ezt, használd azt, szabotálj valamit, és lényegében ennyi. Vicces posztereket is felfesthetünk további bónusz-pontokért, és ebben ki is merült a tartalom. Egyedül a zenéket tudnám kiemelni, amik dallamosra sikeredtek, és még a poénok is el lettek találva. Zorro nem öl, hanem megalázza az ellenfeleit, ahogy azt a róla készült filmekben, sorozatokban megszokhattuk. A gyerekek miatt ezt most még viccesebbre vették, így rengeteg nadrág leesést, "Z" jelet és hasonló blődséget láthatunk.
Kisebb adagokban fogyasztva én elvoltam a játékkal. Abszolút nem játszhatatlan kategória, de ettől sokkal jobb ifjúsági címeket találhattok, többnyire jóval olcsóbb árfekvésben. Klasszikus középszer a Zorro, csak az említett 99 forint helyett sokkalta drágábban (Steamen közel 10 000 forint). Kisebb gyerekeknek ideális lehet, hiszen mellőzi az erőszakot, de aki Don Diego de la Vega álarcos hősét annak idején a tévéből ismerte meg, nem valószínű, hogy itt megtalálja a számításait.
