Mivel pedig a Steam kínálata majdnem minden hónapban már-már végtelennek tűnik, így nézelődtem kicsit az érdekesebbnek, esetleg artdizájn szempontjából izgalmasabbnak tűnő címek között, hogy utána a Switch-Mix mintájára egy-egy rövid bemutatóval hozzam meg a kedveteket (vagy éppen vegyem el). Nem mondom, hogy minden hónapban jelentkezem hasonló összeállítással, mert azért lesznek húzós időszakok, de amikor lehet, mindenképpen hírt adok a figyelemre érdemes kisebb produkciókról.
Deathtrap Dungeon: The Interactive Video Adventure (Early Access)
Gyermekkorom egyik nagy pillanata volt, mikor az újságosok kirakatában felfedeztem A tűzhegy varázslója és a Halállabirintus című lapozgatós könyveket. Nagyjából 11 évesen, akkor még éppen kilépve a szocializmusból, sem Steve Jacksonról, sem pedig Ian Livingstone-ról nem hallottam, de a látványos fantasy borítók egyből megfogtak, ahogy a kocka, ceruza és papír szentháromsággal irányítható interaktív kaland is lenyűgözött. Éppen ezért olyan nagy dolog, hogy most, felnőtt fejjel, már nemcsak a megszokott formában élhetem át az ilyen eposzokat, hanem virtuálisan, videojátékként is. Ebben partner volt néhány szimplán digitalizált változat, aztán a Firetop Mountain teljesen átszabott, lényegileg is játékosított verziója, most pedig elérkeztünk oda, hogy a Halállabirintus, avagy a Deathtrap Dungeon 9 eurós interaktív hangoskönyvként elevenedik meg a szemünk előtt. Üdv 2020-ban, ez már a jövő!
A sztori életre keltésében Eddie Marsan színész segédkezik, aki az indítás után egyből belecsap a lecsóba, beáll (vagyis beül) mesélőnek, majd elmondja a felvezetést és utadra küld. Először dobsz az alapképességekért, majd nekiindulsz a sötét járatoknak, amelyeken sokszor a halál vár, hogy Eddie egy hűvös „kalandod itt véget ér” lezárással visszaküldjön egy checkpointhoz. Ami hála az égnek van, méghozzá a korai hozzáférésű verzióban elég gyakran (aminél egyébként fotózni nem tudtam, amit sajnos későn vettem észre, így most maradtak a hivatalos képek), erre pedig szükségünk is lesz. Merthogy a harcrendszer kicsit talán igazságtalan, elvégre simán belefutottam olyan esetbe, mikor egy szanaszét gyepált, egyetlen életerőponttal rendelkező csontváz lazán leszedte a 22 pontomat (körönként kettőt, lehet számolgatni, meddig szívtam), csak azért, mert néhány sikeres támadás után egyszerűen soha nem sikerült többet dobnom a saját értékénél. És ilyen helyzet bőven van, a szerencse kockáztatása sem mindig jövedelmező, az ötperces adok-kapok végén bekövetkező halál pedig sokkal zavaróbb, mint egy-egy azonnal végző csapda, ami rögtön visszaküld az előző mentőponthoz. Amúgy viszont marha jó érzés hangoskönyvként kiélvezni ezt a klasszikust, néha látni a klasszikus rajzokat, és bár Eddig hangjának minősége néhol ingadozó, már komoly hibát nem fedeztem fel az Early Access változatban.
Blades of Gory
Bevallom, kicsit átvertem magam, mert a Fortcullis decemberi (szintén 9 eurós – még hogy drága hobbi a videojáték) alkotásáról eredetileg azt gondoltam, hogy egy brawler. Egy elképesztően véres és stílusos, pixeles brawler, amely leginkább a C64 és NES korszakát idézi meg. Nos, nagyon keveset tévedtem csak, merthogy inkább a Street Fighter-féle egy-egy elleni küzdelmeket idézi meg a gore-ral teli produkció, ebben az esetben viszont a Commodore-os Barbarian emlékét idézte fel bennem. De annyira, hogy szerintem vannak egy az egyben átvett helyszínek.
A karakterek egészen változatosak, a harcrendszer kicsit ki lett pofozva, avagy többfajta támadás és védekezés áll rendelkezésre, ezeket pedig érdemes kihasználni – hozzáteszem, a gépi ellenfelek vannak olyan 2 bitesek, hogy egy jól használható akciógombra sem kezdenek új taktikába, így újra és újra beleszaladva a pengénkbe. Más kérdés, hogy idővel jönnek keményebb ellenfelek, amik már a sztori végét jelentik, illetve az együtéses halálra épült vagy éppen a többszereplős játékmódok még ezen felül is feldobják kicsit az összképet. Nem mondom, hogy ez a műfaj csúcsa, de mivel nagyon stílusos, nagyon jól mutat a Blades of Gory, a dizájnja pedig különösen bejött, nem tudok rá haragudni. Talán 5 euróért lenne ideális, elvégre nagy sztori és mély játékmenet azért nincs mögötte, de a retró és a műfaj kedvelői nyugodtan tehetnek vele egy próbát. | 75%
Spirit Roots
No, kérem… a Fireart Games alkotása ugyan eredetileg okoseszközökre szánt akció-platformer, ami sok esetben meg is látszódik rajta, de annyira mutatós és szórakoztató, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni, ráadásul még a 6 eurós árat sem éri el, így kifejezetten olcsónak mondható. Látványvilágra és stílusra leginkább a Rayman Origins és Legends nyomában jár, főszereplőjével lehet lőni és vagdalkozni, a feladat pedig a gyűjtögetés és a platformok elérése, a csapdák kikerülése. Első ellenséges érintésre a halál vár, olyankor pedig irány vissza az utolsó checkpointhoz, de a legtöbb esetben ez nem annyira frusztráló, ráadásul egy-két kísérletet követően mindig sikerült tovább jutni.
A Spirit Roots összesen öt világot kínál, mindegyiken egy rakás pályával, új ellenfelekkel és minden világon belül másfajta élővilággal, környezettel, az utolsó helyszín pedig minden esetben bosst takar, ami megint egészen ötletes módon valósul meg. Vicces, könnyed szórakozás, ami gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt ajánlott, hiszen a zsáner szempontjából ínséges időket élünk, Rayman pedig sehol a láthatáron. | 75%
The Pedestrian
És akkor elérkeztünk egyik kedvencemhez a felhozatalból, ami egyben azt is bizonyítja, hogy a lehető legegyszerűbb alapötletekből is ki lehet hozni nagyszerű dolgokat, akár például a különféle információs táblák pálcikaemberét felhasználva. A Skookum Arts játékában ugyanis nemet választva (elvégre a mellékhelyiség jelzésein is van hölgy, felesleges a többi táblán lévő férfiuralomhoz ragaszkodni) indulunk meg, hogy az alapszituációkból gyorsan tanulva egyre nagyobb kihívásokat teljesítsünk, egyben pedig úton-útfélén kitaláljuk, hogyan lehet megközelíteni a következő területet – utóbbi a raktártól és pincétől egészen a közterületekig terjed, szóval a változatosságra nem lehet panasz – ahogyan a fejtörők minőségére sem.
A The Pedestrian ugyanis a nemes egyszerűséget minőséggel koronázza meg, így az elején még csak nyitható ajtókkal és létrákkal kötjük össze a táblákat, majd ahogy azokból egyre több lesz, úgy nehezedik a feladat. Elektronikai eszközöket indíthatunk be, lifteket használhatunk, halálos lézereket kell elkerülnünk, olykor egy-egy kulcshoz muszáj először hozzájutnunk, és mivel a táblák sorrendjét és elhelyezését nekünk kell kitalálni, így egy-egy esetben alaposan meggyűlhet a bajunk a kis pálcikaemberrel. Persze érdemes néhol pihentetni a dolgot, aztán felfrissülve, átböngészve a kínálatot úgy is sikerül rájönni a megfelelő sorrendre vagy éppen arra, hol hibáztunk korábban, ami a játék egyik nagyon fontos motívuma, már amellett, hogy szerintem elképesztően szórakoztató és stílusos darab, amiért innen is gratula a fejlesztőknek. | 86%
Bookbound Brigade
Emlékszel esetleg a 3DS-re írt Tri Force Heroes-ra? Nos, elég sokat, közel öt teljes esztendőt kellett várni arra, hogy valaki más is foglalkozzon a totemként egymásra mászó karakterekkel, ráadásul nem is akármilyen formában. A Digital Tales alkotásában ugyanis eltulajdonítják a könyvek könyvét, minden kötet legfontosabb darabját, lapjainak begyűjtéséért pedig a világ összes ismert alakja rendelkezésre áll, aki annakidején megfordult mese- és tankönyveinkben. Na, jó, nem az összes, de a népes tábor még így is egy igazi álomcsapat, Draculától kezdve Caesaron át a majomkirályig, avagy egészen impresszív felhozatallal rendelkezünk, ezek a szereplők pedig nemcsak nevüket adják a nagy kalandhoz, hanem bizony képességeiket is.
Egyszerre irányítunk egy méretes kis csapatot, amely egymás fejére is képes ráállni, de akár síkban is mozoghatnak, pajzsokkal védhetik magukat, denevérrel reptethetik a brigádot (mire nem jó, ha van egy vámpír is a csapatban), sőt még egy rakás extra skillt bevethetnek, miközben korokon és helyszíneken át kergetik a megszerzendő könyvet. Maga a játék alapvetően egy akció-platformer, nem kevés metroidvania beütéssel, avagy rengeteg járaton keresztül kereshetjük a megfelelő útvonalat, újra és újra visszatérünk korábbi szintekre, hogy a korábban még elérhetetlen helyeket egy új karakterrel vagy képességgel megközelítsük, plusz persze van egy csomó halálos csapda, illetve durva ellenfél. Utóbbiak ellen sokszor nem elég a hadonászás, hanem bizony be kell vetni az extra lehetőségeket, így a toronyba rendeződő szereplők felütögethetik a kisebb ellenfeleket a magasba, hogy utána teniszlabdaként reptessék a bossnak, vagy éppen síkba lapulva ágyúgolyóként lőhetik ki a kis mitugrászokat. Egyetlen komoly bajom a térkép funkcionális jelenléte, ami mindenre jó, de igazi kiigazodásra nem, egyébként meg egy rendkívül szépen rajzolt, grafikus és verbális poénokkal teli produkcióról van szó, amit a könyvmolyok fognak a leginkább értékelni. | 86%
Bug Academy
Van, hogy a videojátékok világában a legelborultabb és leghülyébb ötletek működnek a legjobban. Elvégre ki gondolta volna, hogy egy mindenhova odatapadó nyelvű kecske világuralomra törhet, miközben a gonoszt megidézve mindenkit leigáz, ahogy arra sem volt senki felkészülve, hogy egy kétbalkezes műtős miatt lázban ég majd a fél játékostársadalom. Nos, nem garantált, hogy a Bug Academy is azonos babérokra tör, évek múlva is emlegetni fogjuk, de személy szerint megelőlegezem neki a bizalmat, mert elképesztően mókás és szórakoztató a segítségünk nélkül hatalmasat zuhanó legyek pesztrálása. Legyek? Bizony, a Bug Academyben legyek, moszkitók, méhek bőrébe… szárnyaiba bújva repkedhetünk, szedegethetünk össze alvó társakat, hogy utána a legőrültebb feladatokat teljesítve visítozzunk a röhögéstől. Merthogy nemcsak a mozgásuk bődületesen ostoba, de a kinézetük is, ha pedig a kerek teheneket és a vigyorgó, pislogó gombákat vesszük figyelembe, hát, tuti eláll a szavunk.
És akkor ott vannak még a pályák és kihívások is. Az egy dolog, mikor a patásokat vagy a gombákat kell gyűjtögetni. De mikor kardot ragadó bocikat reptetünk a lebontani kívánt vár falainak, vagy amikor futárként hűtőket cipelünk a megrendelő otthonába, esetleg egy épületbe betörve valamit el kell rabolnunk, no, akkor tényleg könnyesre röhögjük magunkat. A Bug Academy egy könnyed, nagyon mulatságos, egészen ötletes kis játék, amit nem lehet komolyan venni, de vizuális stílusa, szereplői, hangulata és zenéi-hangjai miatt abszolút könnyű mellette ragadni. Éppen ezért kazuároknak és hardcore gamereknek 10 euróért egyaránt ajánlott, tuti nem fog benne csalódni, aki bepróbálkozik a kis rovarok irányításával. | 90%
Ezek a címek tehát most nem maradtak radar alatt, az tuti, de remélhetőleg más sem fog a jövőben. Ti tudtok esetleg olyan kisebb, nem annyira felkapott címekről, amik összetettségük, ötleteik, vagy különleges látványviláguk miatt megérdemelnék a komolyabb figyelmet? Ha igen, csak szóljatok, mi is igyekszünk majd jobban koncentrálni rájuk.
