A műfaji meghatározás szerint a Ninja Commando egy vertikálisan scrollozó shooter, gyakorlatilag meg az Ikari Warriors koppintása, 1992-ből. A játékot az ADK (korábbi nevén Alpha Denshi), egy japán fejlesztőcég követte el, amely a bizonyára sokkal ismerősebben csengő SNK (Shin Nihon Kikaku, azaz Új Japán Project) nevű hardver- és szoftvercég egyik beszállítója volt. Az SNK-t pedig, ha másról nem is, az olyan arcade címekről lehet beazonosítani, mint a Samurai Shodown vagy a Metal Slug.
Az SNK története egyébként a játéktermi gépekkel kezdődött, és korai sikereiket a Mad Crasher (1984), az Alpha Mission (1985), vagy az 1986-ban megjelent Ikari Warriors jelentették, majd a korszak konzolgépeihez készítettek játékokat, a Nintendo NES-hez például az úgynevezett third-party licencet is megkapták. A ’80-as évek végén aztán gondoltak egy merészet, és az akkor épp leszállóágban lévő arcade gépek megreformálása lett a cél. A költséghatékonyság vált az elsődleges prioritássá, és olyan árérzékeny piacok lebegtek a szemük előtt, mint Dél-Amerika, vagy a kalózkodást nagyipari szinten űző Ázsia. Az első lépés tehát az volt, hogy a Capcomtól átcsábították Nisijama Takasi-t (a fenti képen), aki tervezőként, rendezőként és producerként egyaránt ismert volt, mellékesen a verekedős játékok fejlesztői között afféle istencsászár rangban állt (Kung-Fu Master, Street Fighter, Fatal Furry etc.). Az ő javaslata volt, hogy olyan olcsó játéktermi gépet készítsenek, amelyben cserélhetők a játékok, sőt egy ilyen készülék egyszerre több produkciót is tartalmazhat, afféle cartridge-rendszerben. A ”szekrény” külsején természetesen a reklámfelület/grafika szintén cserélhetőnek lett tervezve. Takasi másik nyerő ötlete, hogy a gépből készüljön otthoni konzol verziói is.
Az elkészült arcade gépet végül Neo Geo "MVS"-nek, avagy Multi Video System-nek nevezték, és létezett belőle 1, 2, 4 és 6-slotos verzió (ennyi cartridge-t, azaz játékot tartalmazó EPROM-ot lehetett behelyezni), a konzolverzió pedig a Neo Geo AES, azaz Advanced Entertainment System néven került be a köztudatba. Említsük meg, hogy a két gép azonos kódolást használt, így a játéktermi cartridge működött az otthoni gépekben is, fordítva viszont a kártyákon lévő csatoló megakadályozta, hogy az olcsóbb AES-játékokat is csatlakoztatni lehessen az üzleti masinákhoz. A kor legerősebb hibrid felállását jelentette a háttérben ketyegő, Neo Geo-nak nevezett hardver. Ennek fő processzora ugyanis egy 16 bites Motorola 68000-es, vagy egy Hitachi 12MHz-es CPU volt, amit egy 8 bites Zilog Z80 társprocesszor egészített ki. Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a SEGA Mega Drive-ot ugyanez a kombó hajtotta. A ’90-es évek meghatározó 16 bites címei tehát ezekben a vasakban gyökereznek, lásd például a Sonicot.
A játéktermi gép 1990-es megjelenése óriási siker lett, és az ezt követő években is szinte letarolta az amerikai piacot, sőt egészen a 3D-s grafika elterjedéséig megőrizte népszerűségét. Az otthoni használatra szánt konzolos verzió viszont egy fura csavarral indult, ugyanis az SNK úgy gondolta, hogy a készülék 650 dolláros, tehát igen borsos ára a szállodaláncok, szórakozóhelyek számára lesz csak rentábilis, így tulajdonképpen a kiskereskedelmi értékesítés/marketing szóba sem jött, csak akkor, amikor sorban jelentkeztek be a polgárok, hogy ők bizony szívesen vennének belőle. A konzol végül két masszív, nagyméretű arcade joystickkal került forgalomba, és eleinte a Baseball Stars Professional-t, vagy a NAM-1975-öt csomagolták mellé, később pedig a Magician Lord, vagy a Fatal Fury került a választható csomagokba. A Neo Geo volt egyébként az első otthoni konzol, amelyben a mentésekhez egy kivehető memóriakártya is helyet kapott.
No, de térjünk rá a játékra, szóval a Ninja Commando – nem összekeverve a Zeppelin Games azonos című, ZX-Spectrum játékával, 1989-ből – a NEO GEO platform World Heroes című verekedős szériájával élt szimbiózisban, azaz bizonyos karakterek mindkét vonalon feltűntek, így például a World Heroes 2 Jet főgonosza, Zeus, egyben a Ninja Commando antagonistája volt. Ami a történetet illeti, a Mars Corp. nagyvállalat vezére, bizonyos Spider (említett Zeus) belepiszkált a tér-idő kontinuumba, és Dr. Brown vezetésével három nindzsa ered a nyomába, hogy megmentse a világot egy apokalipszistől. Joe a Koga klánból, Rayar, az Iga régió nindzsáitól jött, Ryu, pedig a híres nindzsa, Fuma Kotaro (egy valóban létező, legendás harcosról van szó) leszármazottja. És igen, Dr. Brown figuráját a kultikus Vissza a jövőbe című film inspirálta. A nindzsák a fáma szerint különböző idősíkokban üldözik a gonoszt, így a feudális Japánban (a Hadakozó fejedelmek kora), az ókori Egyiptomban, a kőkorszakban, aztán Kínában, a Három Királyság korában, és végül a második világháborúban. Minden etap egy bossfighttal zárul, Japánban például Odu Nobunagát, Kínában Lü But, a piramisoknál pedig egy halotti maszkos Tutanhamont kellett legyűrni.
A játék a Winners Don't Use Drugs – A győztesek nem használnak drogokat szlogennel nyitott, amelyet az FBI igazgató, William S. Sessions ’80-as évek végén indított kábítószer-ellenes kampányának részeként ekkora szinte minden gyártó beleépített a játéktermi gépek szoftvereibe. A Ninja Commando-nak egyébként a cím ellenére a klasszikus, japán bérgyilkos imidzshez nem sok köze van, mai szemmel nézve inkább egy meglehetősen egyszerű felépítésű shooter, ahol a háttér (pálya) vertikálisan, azaz lefelé scrollozva biztosítja az előrehaladás illúzióját, miközben a kiválasztott szereplőt egy joystick és három gomb segítségével lehet irányítani. Nem véletlen, hogy az 1986-os Ikari Warriorsszal szokás párhuzamba állítani, hisz mindkettő ugyanazon az elven működött, csak ott két kommandós ölte halomra az ellenfeleket gépkarabéllyal, gránátokkal, itt pedig a nindzsák nyilakat vagy energiagömböket lőttek ki. Érdekes mellékszál, hogy Japánban a Rambo második része Rambo: IKARI no Dasshutsu (Rambo: The Furious Escape) címmel futott a mozikban, és az IKARI Warriors egy erre épülő run and gun játék lett volna, de az SNK nem tudta megszerezni a filmes licencet, így a program végül másik sztorit kapott.
A Ninja Commando-ban három főszereplő, Joe Tiger, Rayar Dragon és Ryu Eagle a végtelen töltettel rendelkező alapfegyverek mellett saját, egyedi szuperképességekkel is rendelkezett, például Rayar, a női íjász karakter a pirokinézist művelte mesteri fokon, létre tudott hozni sárkány és madár formájú tűzgolyókat is. Ryu a fekete lyukakra specializálódott, Joe pedig az elektrokinézisre (villámok és egyéb elektromos nyavalyák). Az irányítás meglehetősen egyszerű volt, a joy a mozgásért felel, de ahogy a műfajban megszokott, itt is csak előrefelé görgethető a játéktér, és ami mögöttünk marad, az végleg eltűnik a semmiben. Az első gomb egyfajta alap tüzelés funkcióra szolgált, a második a gyors oldalirányú kitérésre, a harmadik gomb pedig a speciális támadásoké. A shoot 'em up cuccot egyébként kooperatív módban is lehetett zúzni, és a megjelenésekor alapvetően sikeres játéknak könyvelték el, bár toplistás helyezésekkel nem büszkélkedhet. Az utóéletéről is szólva: 2008-ban megjelent a Nintendo Wii Virtuális konzoljára, illetve még ugyanennek az évnek a végén, a PS2-re kiadott ADK Damashii játékválogatásban is helyet kapott.
