Amikor az élet írja a sikertörténetet: Pablo Escobar véres históriája meghódította a Netflixet, később pedig, a hivatalos társasjáték által az otthonokba is bevetette magát a drogbáró csúcsra jutása és bukása. Irányítsd Escobart vagy eredj a nyomába!
A történelmi hűséghez való ragaszkodás, a játékélmény maximalizálása, közben pedig a téma érzékenységéhez való hozzáértő, az áldozatokat is figyelembe vevő magatartás közti egyensúlyozás rendkívül kényes feladat, ami folyton-folyvást előkerülő probléma minden olyan médiumban, amely a valóság egy szeletét használja a szórakoztatáshoz. Az emberiség történelmének legtöbb áldozatát követelő második világháború legnagyobb és mostanra már legkisebb ütközeteit is kívülről ismeri egy olyan generáció, amely még csak nem is abban az évszázadban született; a nagyobb nemzetek polgárháborúi felejthetetlen dallamú musicalekhez és színpadi darabokhoz szolgáltattak már alapot; a társasjátékokon belül komplett műfaja van a vonalzót és komplex matematikai számításokat is használó háborús eposzoknak. Miért ne foglalkozhatna akkor egy társas egy olyan szélsőséges témával, mint a drogháború? És ha már ezt veszi terítékre, akkor miért ne rögtön ennek a pár évtizedes konfliktusnak a legismertebb figuráját állítaná a középpontba?
Narcos – A Társasjáték
- Típus: kooperatív
- Játékosok száma: 2-5 fő
- Játékidő: 60-120 perc
- Korcsoport: 14+
- Nehézség: 2.93/5
- Ár: 18 990 Ft
A hazai piacra a Delta Vision jóvoltából elhozott Narcos – A Társasjáték ráadásul a Netflix elsöprő sikert arató, azóta már spinoff-mellékágat is kapó Narcos-sorozatát veszi alapul, méghozzá teljes egészében: az ezt jegyző francia Gaumont logója nem véletlenül szerepel a dobozon, a Narcos ezen változata azon színészek képmásait használja a háború arcaihoz, akik a képernyőkről már ismerősek lehetnek, ez pedig már önmagában is hatalmas segítséget nyújt mind a számtalan szereplő közti kapcsolati háló megértéséhez, mind a hangulat megalapozásához.
Ami viszont ennél sokkal meglepőbb, az a műfajválasztás, a Narcos társas ugyanis az annyira azért nem túl sok új címmel rendelkező hidden movement (rejtett mozgásos) címek közé sorolható be, komoly dedukciós szállal. A felállást ismerve ez pedig tényleg adja magát: a maximum 5 főt támogató játék két oldalra oszlik. Egy játékos Pablo Escobart alakítja, aki hatalma csúcsának leszálló ága felé robog; a többiek pedig azon erőket irányítják, akik a maguk érdekéből hajlandóak együtt dolgozni azért, hogy Escobar teljhatalma megszűnjön, és minél előbb rács mögé kerüljön.
Sátántangó
Maga a játszma több évadon (fordulón) át zajlik, és a frakciók többféleképpen győzhetnek. Escobar úgy, ha vagy teljesít három célt, vagy hírneve eléri a 20. szintet, megszerezve Kolumbia elnöki címet; üldözői úgy, ha kétszer is a rács mögé tudják zárni. Ez egyik oldal számára sem egyszerű vagy éppen rövid: a Narcos alsóhangon is egy órán át tart, de másfél-két órával is bőségesen lehet számolni, függetlenül a játékosok számától, hiszen mindig használni kell az összes frakciót, mindegy, hogy 2 vagy 5 fő ül-e az asztalnál.
Az évadok során minden résztvevő egymást követve, felváltva cselekszik: a táncot mindig a Főnök kezdeményezi, amire reagál az egyik frakció, utána ismét Pablo következik, és ez így megy egészen addig, míg minden oldal nem cselekedett. A Főnök alapvetően két céllal rendelkezik: egyrészt, hogy elkerülje a lebukást, másrészt, hogy lehetőség szerint közben maximalizálja a bevételtermelést, hiszen semmi sincs ingyen, főleg nem a világ leggazdagabb és egyben legkeresettebb emberének. A másik oldal értelemszerűen ezt próbálja megakadályozni, a droglaborok felszámolásával, illetve az Escobar rejtekhelye felé vezető nyomok megtalálásával.
Plata O Plomo
Potenciális rejtekhelyből pedig már-már sokkoló mennyiségű akad: a Narcos játékteréül Kolumbia egy tömörített, három nagyobb régióra osztott térképét használja, melyben városok és mezőgazdasági területek sokasága váltja egymást egy pókhálószerű felépítésben. A játék legelején az Escobart alakító játékos szabadon választhat ezen potenciális mezők közül, ahová elrejtőzhet, és ahonnan birodalmát irányíthatja. Fordulói során hét bérgyilkosát (sicarióit) használja ehhez: minden fordulóban kötelezően egy újat kell a térképre helyeznie, és attól függően, hogy „normál” vagy „speciális” sicario-e, két akciót hajthat végre. Lerakhat egy fennhatóságjelzőt egy város helyszínre (ezáltal a vadászok nem léphetnek be oda), lerombolhat egy blokádjelzőt (amely Escobar és a sicariók haladását blokkolja), vagy lehelyezhet egy laborjelzőt, új helyszínnel gyarapítva a kokaingazdaságot. A Főnök számára ezen akciókhoz 5+2 sicario áll rendelkezésre: öt „normálnak” számít, kettő pedig speciálisnak. León, a kedvenc csempész nemcsak, hogy ingyen mozoghat adott távolságig, de ha mozgását egy repülőteret tartalmazó városon fejezi be, rögtön le is szállítja a drogot – normál esetben ez csak az évad legvégén következhet be. La Quica, a Főnök kedvenc bérgyilkosa ezzel szemben egy vele szomszédos mezőn álló vadásznak adhat egy visszautasíthatatlan ajánlatot, melynek során a vadásznak döntenie kell: vagy feláldozza az életét (egész pontosan a következő évadig pihen egyet), vagy hagyja kibontakozni Escobar akcióit, extra bevételhez, esetleg egyéb előnyökhöz juttatva.
Utóbbira a Főnöknek szüksége is lesz, a Narcos ugyanis csavar egyet a hidden movement-szabályokon, Escobar ugyanis egyáltalán nem mozoghat. A játék legelején kiválasztott rejtekhelyén kuporogva kénytelen elkerülni üldözőit, csak különleges esetben mehet arrébb pár cellányit, normál körülmények között csak az évad végeztével, a rejtekhelyének felfedését követően húzza fel a nyúlcipőt, kifizet egy adott összeget (annyit, ahány cellával arrébb mozdul), és a következő szezonba már egy új menedék mögül vág bele. Ez felvet pár kérdést: egyrészt, hogy egy helyben ülve mennyire is tudja hatékonyan visszaverni a támadókat, másrészt, ha sosem mozog, és soha sem tudni, hol van, hogyan lehet megtalálni?
Szemek mindenfelé
A válasz: trükkösen. Escobar nyomába négy frakció ered (a kolumbiai nemzeti rendőrség, a DEA, a Cali-kartell és a Los Pepes), és mindannyian azon vannak, hogy nyomokat találjanak, és azok alapján következtessék ki, hol lapul épp a Főnök. Megtehetik mindezt azért, mert a Főnököt komoly szabályok kötik. Bérgyilkosait saját magától mindig csak adott távolságon belülre rakhatja le (de ezzel legalább egy mezőt, egy útvonalat le is tud blokkolni, amíg a bérgyilkost ki nem iktatják), amely már önmagában jó támpontot ad a potenciális helyek leszűkítéséhez; a fennhatóságjelzők lerakásával körbeékelheti magát, amely tovább szűkíti a kört (de ennek az ellenkezője is igaz, fals jelzőkkel másfelé is terelheti a figyelmet!), de a hurok igazából a frakciók képességeivel szorul igazán.
Bármelyik oldalról is legyen szó, mindenki ugyanazon közös akciótáblából gazdálkodik, és az ezeken található akciókat vethetik be. Ez lehet a laborok elpusztítása (ilyenkor nemcsak a labor, de az általa már kitermelt de még nem elszállított kokain is visszakerül a dobozba), blokádok lehelyezése/fennhatóságjelzők eltávolítása (a vadászok ezeken nem mehetnek át, ahogy a bérgyilkosok által elfoglalt mezőkön sem), egy bérgyilkos megtámadása (egyik fél sem hal meg, csak a fordulóra „kikerül a játékból”), kiterjesztett nyomozás (Escobarnak mondania kell két számot: azt, hogy pontosan hány mező távolságra van a kérdező vadásztól – a két számból csak az egyiknek kell igaznak lennie!), típus-nyomozás (Escobarnak meg kell mondania, farmon vagy városban rejtőzködik-e), régió-nyomozás (ha Escobar a nyomozóval azonos régióban van, ezt el kell mondania), vagy a főnök elfogása, amit ha sikerül eltalálni, Escobar rács mögé kerül, de ha nem, akkor nem történik semmi.
Örök hajsza
A fentiek kivitelezéséhez egyrészt minden frakció két vadásszal rendelkezik (tehát évadonként 2-2 akcióval), de az akció sikere már a szerencsén is múlik, hiszen mindegyikhez úgynevezett akciókártyákra van szükség. Ezekből fordulónként 3 áll rendelkezésre, és mindegyiken eltérő érték szerepel. Ez az érték határozza meg, hogy a vadász közelében összesen hány mezőre terjed ki az adott akció), ami nemcsak a droglaborok felszámolásában nyom komolyat a latba, de a harcok során is. A sicariók eltérő életerővel rendelkeznek (a főnök minden évad elején tokenek lerakásával osztja szét ezeket), és ha a felhasznált akciópont mennyiség kevesebb, mint a bérgyilkos élete, akkor az akció sikertelen.
A frakciók ráadásul asszimetrikusak, szinte mindegyikük rendelkezik valamilyen különleges képességgel, melyet meg is oszthatnak egymás között – a Narcos alapvetően egy kooperatív játék, még ha mindenki saját maga is dönt arról, hogy pontosan mit csinál. A cél minden esetben közös, és alapvetően Escobar ellen van kialakítva az egyensúly – de ez nem jelenti azt, hogy sikere esélytelen, sőt titkos mozgása, félrevezető akciói és gazdag eszköztára miatt számos lehetősége van arra, hogy bebiztosítsa jövőjét.
Habár az alaptéma vegyes érzéseket kelthet, számos ponton sokkal visszafogottabb, mint a sorozat volt: hiába hívják a sicariókat bérgyilkosnak, ölni egyáltalán nem lehet; a vadászok is csak jégre küldhetik a riválisokat, permanensen nem lehet őket kiiktatni; Escobar nem bújhat a civilek szoknyája mögé, és sokkal kevesebb piszkos eszköz áll a rendelkezésére, mint a valóságban. Ahol viszont nem tapasztalható ilyen változtatás, az a pazar tálalás. A CMON-játékoktól már megszokhattuk az igényességet, itt azonban szinte minden ponton sikerült brillírozni, a fantasztikusan festő kártyákkal kezdve a karakterek egyszerű, de hangulatos minifiguráin át egészen a játékterekig. Ennek viszont megvan az ára, átvitt értelemben és szó szerint is – a Narcos helyigénye egészen döbbenetes, a fő játéktábla önmagában vagy egy méteres, és e mellé még egy csomó egyéb játékelemet kell lepakolni. Habár nem kell hozzá egy Escobar nevéhez méltó palota, a Főnök (és a nyomába eredő vadászok csapata) a szokásosnál azért nagyobb asztalt követel magának – és hiába ér véget a macska-egér játék, a következő próbálkozás egészen máshogy alakulhat. Escobar ideje ugyan lejárt, de a Narcos által nyújtott játékélmény legalább annyira gazdag és kifogyhatatlan, mint a drogbáró legendája!
