Kérjük jelentkezz be!

Versek

Szereted a verseket, vagy esetleg írói vénával is megáldott a sors?-akkor itt a helyed! Minden ami vers, legyen idézet, avagy saját költemény!
#869545 Carmageddon4 2022. április. 18. 17:01
Carmageddon4
#869543 :: Jessie_Haggerty (2022. április. 17. 20:19)
én esernyővel. :D
Mi ki sem mozdultunk a szélviharba.
Gamer gyerek:D
#869543 Jessie_Haggerty 2022. április. 17. 20:19
Jessie_Haggerty
#869540 :: Carmageddon4 (2022. április. 16. 18:18)
Ki mivel készül hétfőre?
én esernyővel. :D
"Ha meg akarod tudni, hogy mit akar a feleséged, ülj le öt percre olvasni."
#869540 Carmageddon4 2022. április. 16. 18:18
Carmageddon4
Ki mivel készül hétfőre?
Gamer gyerek:D
#869528 Carmageddon4 2022. március. 19. 19:29
Carmageddon4
Most lesz nemsoká húsvét locsolóverseknek az ideje.
Gamer gyerek:D
#477867 varkonyi.domotor 2009. november. 14. 22:20
varkonyi.domotor
A vízben áll egy szűz
A nap a szemébe tűz
Még mormolja imáját
A víz mossa a térdét.

Ne féljetek nincsen aggály,
Csak rím lesz ha jön a dagály!
#431424 Necros 2009. július. 02. 13:24
Necros
#431257 :: JohnBart (2009. július. 01. 22:22)
Necros: Áh, a Raven! Elsőéves koromban igen sokat kellett, hogy foglalkozzunk Poe-val. A Ravenre, ha jól emlékszem, egy egész gyakorlati órát szántunk... Bár személy szerint nekem Poe novellái jobban bejöttek, mint a versei, azért az Ulalume a maga gótikus, mondhatni horrorisztikus atmoszférájával kifejezetten megmaradt. Az angol verziót jómagam mellőzöm, hadd indítsak a Babits-féle fordítással: Az ég hamufellege kóbor a lombot elaszta a hév a gallyat elölte a hév a hó a magányos október az év egy emléktelen év a vidék tava vadködű Auber és réve a Weir-tövi rév: éj-fedte a vadködü Auber, rémjárta a Weir-tövi rév. Itt rég a titáni fasorban lelkemmel, a ciprus alatt Psychével, a ciprus alatt bolyongtam a vulkáni korban, mikor szívem árja szaladt, mint nyugtalan láva szaladt Yaanek-hegyi lávasodorban, mely távoli sarkra halad, mely zúg, míg a lávasodorban az északi sarkra halad. Szavunk szomorú vala; kóbor lelkünket elaszta a hév szívünket elölte a hév: nem tudtuk, a hó hogy október s nem tudtuk, az éj hogy az év legéjelebb éjjele (ah ez az év!) nem láttuk elült tavad, Auber, (noha vitt már rajtad a rév) - feledtük elült tavad, Auber és rémeid, Weir-tövi rév. S mig az égen a lángok oszoltak s hunyt sorban az éj szeme le, szállt sorban az ég tüze le: ime tűnt végén a fasornak nagy fény ködös égi jele, amelyből egy nagy csodaholdnak két gyönyörű szarva kele, Astarte jelének, a holdnak gyémántszinü szarva kele. S szóltam: "kegyesebb ez a holdnál száll egy sohaj-étheren át, repül csupa sóhajon át. Látja, hogy ez arcon a gond jár, szú-rágta szivembe belát; jön a Leó-csillagu pontnál mutatni a béke honát a léthei béke honát jön e vészes mennyei pontnál, fényes-szemü égi barát az Oroszlán-csillagu pontnál, nyájas, csodafényü barát." De Psyche nyög, ujjat emelve. "Jaj, e fényben nem bizom én, se-szinében nem bizom én. Ne maradj itt, fuss tovakelve! fuss, mert utolér ez a fény." Szólt félve; lehulla seperve szép szárnya a út fövenyén nyöge fojtva; lehulla seperve dísz-tolla az ut fövenyén, szomorúan rut fövenyén. Feleltem: "Eh babonasejtés! menjünk csak e csillag után menjünk üde fénye után. Sybillai sugarat ejt és a remény és báj fénye. Vidám. Lásd, rezgve az égbe fut ám. Hihetsz neki; cselt sohse rejt és jó helyre vihet ki csupán. Hihetünk, mert cselt sohse rejt és jó helyre vihet ki csupán: mert rezgve az égbe fut ám!" Így szólva Psychét megöleltem csitítva szívében a bún, könnyítve a gyáva borún. S amint tovavittem a kertben, megakadtam egy kriptakapún, ős-iratu kriptakapún. S szólék: "Mi van irva, o lelkem, e legendás kriptakapun?" S felelé: "Ulalume, - Ulalume, - itt nyugszik a holt Ulalume." S szivem ekkor lőn mint a kóbor levél ha elaszta a hév, mint lomb, ha elölte a hév. S szólék: "Bizonyosan október vala s ép ez az éj, gonosz év, mikor erre vitt ez a rév, terhem s magam, itt ez a rév. De mi csalt ide, épen az év ezen éjjelén? (Ah ez az év!) Már látom: e láp ködös Auber és réve a Weir-tövi rév. Jól látom, a vérködü Auber s vad, rémteli Weir-tövi rév." Egyébként írtál már több verset is, vagy ez az egyetlen, amit beposztoltál?
JohnBart írta:

Egyébként írtál már több verset is, vagy ez az egyetlen, amit beposztoltál?

Nem, van még néhány. Egye fene, berakom, maximum lehet rajtuk mosolyogni.

20 év

20 éves lettem,
Mit ér az életem
Ezen gondolkodom
Válasz nincsen
Még

Ha eltelik még 20 év,
Majd megtudom, mit érek
Keresem-e az utamat még
Vagy akkorra révbe érek
Nem tudom

Lesz családom, állásom
Vajon a pénzt hajszolom
Vagy élem életem békében
Esetleg fekszek egy gödör mélyében
Mit tegyek

A levelek, mint verebek
Játszadoznak az út szélén,
Te jó ég, mi leszek én?

(Az utolsó leveles-verebes dolog akkor jutott eszembe, mikor épp jöttem hazafelé egy nap a busszal és a szoboszlói állomásnál várakoztunk, épp kinéztem az ablakon és gyorsan le is írtam. Nekem tetszik. )

Ez meg egy húsvéti költemény, még régebben dobtam össze a locsolkodás előtti napon vagy aznap. A visszajelzések pozitívak voltak. A körút végére meg is tanultam.

Gondoltam azzal jövök el hozzátok,
Mint oly' sokan mások,
Hogy mit is mondhatnék,
Húsvét van, hát locsolnék.
Nem mondanék versikét,
De muszáj mondani effélét.
Zöld erdőben nem jártam,
Virágot sem láttam.
Most itt áll egy, ahogy én látom,
Ha szabad, meglocsolom.


Anyák napjára

Egy gyermek számára az év legfontosabb napja,
Ez az anyák, az édesanyák ünnepnapja.
Pénzzel, ajándékkal nem lehet kifejezni, mit érzünk,
Mikor a minket megszülő nő szemébe nézünk.
Végtelen kedvesség, türelem, a szeretet tükre,
Ha vétkezünk, nem veti szemünkre.
Csak elnézően mosolyog, nem dorgál, hallgat,
Olyan szavakat duruzsol a lelke, melyeket csak a szívünk hallhat.
Egy ilyen tündért ne bántsunk, csak tisztelettel csodáljunk.
Az anya többet ér minden kincsnél, addig szeressük, amíg él.
Ne csak azután döbbenjünk rá mit vesztettünk,
Miután elment és nem lehet velünk.

Ezt egy anyák napjára írtam, mikor nem volt pénzem venni valamit. Azt hiszem, van még egy valahol, de nem találom vagy csak rosszul emlékszek.
#431274 TroyanXIII 2009. július. 01. 23:52
TroyanXIII
A hegyek is...

Nézd barátom, már a hegyek is téglából épülnek!

Parketta borítja a pusztát,
csillog a lakk, ameddig csak a szem ellát.
Zöld mezőkön, zöld a takaró, zöld a szőnyeg,
A vén fasor az út mentén, Ő meg
csak néz, hogy berendezetté vált a világ.
Magát tördeli akár a gyökér, ha cserépben a virág.

Unatkoztam és próbáltam kreatívan eltölteni az időt.
#431257 JohnBart 2009. július. 01. 22:22
JohnBart
#430981 :: Necros (2009. június. 30. 23:31)
A kedvencem. Edgar Allan Poe - The Raven Once upon a midnight dreary, while I pondered weak and weary, Over many a quaint and curious volume of forgotten lore, While I nodded, nearly napping, suddenly there came a tapping, As of some one gently rapping, rapping at my chamber door. `'Tis some visitor,' I muttered, `tapping at my chamber door - Only this, and nothing more.' Ah, distinctly I remember it was in the bleak December, And each separate dying ember wrought its ghost upon the floor. Eagerly I wished the morrow; - vainly I had sought to borrow From my books surcease of sorrow - sorrow for the lost Lenore - For the rare and radiant maiden whom the angels named Lenore - Nameless here for evermore. And the silken sad uncertain rustling of each purple curtain Thrilled me - filled me with fantastic terrors never felt before; So that now, to still the beating of my heart, I stood repeating `'Tis some visitor entreating entrance at my chamber door - Some late visitor entreating entrance at my chamber door; - This it is, and nothing more,' Presently my soul grew stronger; hesitating then no longer, `Sir,' said I, `or Madam, truly your forgiveness I implore; But the fact is I was napping, and so gently you came rapping, And so faintly you came tapping, tapping at my chamber door, That I scarce was sure I heard you' - here I opened wide the door; - Darkness there, and nothing more. Deep into that darkness peering, long I stood there wondering, fearing, Doubting, dreaming dreams no mortal ever dared to dream before But the silence was unbroken, and the darkness gave no token, And the only word there spoken was the whispered word, `Lenore!' This I whispered, and an echo murmured back the word, `Lenore!' Merely this and nothing more. Back into the chamber turning, all my soul within me burning, Soon again I heard a tapping somewhat louder than before. `Surely,' said I, `surely that is something at my window lattice; Let me see then, what thereat is, and this mystery explore - Let my heart be still a moment and this mystery explore; - 'Tis the wind and nothing more!' Open here I flung the shutter, when, with many a flirt and flutter, In there stepped a stately raven of the saintly days of yore. Not the least obeisance made he; not a minute stopped or stayed he; But, with mien of lord or lady, perched above my chamber door - Perched upon a bust of Pallas just above my chamber door - Perched, and sat, and nothing more. Then this ebony bird beguiling my sad fancy into smiling, By the grave and stern decorum of the countenance it wore, `Though thy crest be shorn and shaven, thou,' I said, `art sure no craven. Ghastly grim and ancient raven wandering from the nightly shore - Tell me what thy lordly name is on the Night's Plutonian shore!' Quoth the raven, `Nevermore.' Much I marvelled this ungainly fowl to hear discourse so plainly, Though its answer little meaning - little relevancy bore; For we cannot help agreeing that no living human being Ever yet was blessed with seeing bird above his chamber door - Bird or beast above the sculptured bust above his chamber door, With such name as `Nevermore.' But the raven, sitting lonely on the placid bust, spoke only, That one word, as if his soul in that one word he did outpour. Nothing further then he uttered - not a feather then he fluttered - Till I scarcely more than muttered `Other friends have flown before - On the morrow he will leave me, as my hopes have flown before.' Then the bird said, `Nevermore.' Startled at the stillness broken by reply so aptly spoken, `Doubtless,' said I, `what it utters is its only stock and store, Caught from some unhappy master whom unmerciful disaster Followed fast and followed faster till his songs one burden bore - Till the dirges of his hope that melancholy burden bore Of "Never-nevermore."' But the raven still beguiling all my sad soul into smiling, Straight I wheeled a cushioned seat in front of bird and bust and door; Then, upon the velvet sinking, I betook myself to linking Fancy unto fancy, thinking what this ominous bird of yore - What this grim, ungainly, ghastly, gaunt, and ominous bird of yore Meant in croaking `Nevermore.' This I sat engaged in guessing, but no syllable expressing To the fowl whose fiery eyes now burned into my bosom's core; This and more I sat divining, with my head at ease reclining On the cushion's velvet lining that the lamp-light gloated o'er, But whose velvet violet lining with the lamp-light gloating o'er, She shall press, ah, nevermore! Then, methought, the air grew denser, perfumed from an unseen censer Swung by Seraphim whose foot-falls tinkled on the tufted floor. `Wretch,' I cried, `thy God hath lent thee - by these angels he has sent thee Respite - respite and nepenthe from thy memories of Lenore! Quaff, oh quaff this kind nepenthe, and forget this lost Lenore!' Quoth the raven, `Nevermore.' `Prophet!' said I, `thing of evil! - prophet still, if bird or devil! - Whether tempter sent, or whether tempest tossed thee here ashore, Desolate yet all undaunted, on this desert land enchanted - On this home by horror haunted - tell me truly, I implore - Is there - is there balm in Gilead? - tell me - tell me, I implore!' Quoth the raven, `Nevermore.' `Prophet!' said I, `thing of evil! - prophet still, if bird or devil! By that Heaven that bends above us - by that God we both adore - Tell this soul with sorrow laden if, within the distant Aidenn, It shall clasp a sainted maiden whom the angels named Lenore - Clasp a rare and radiant maiden, whom the angels named Lenore?' Quoth the raven, `Nevermore.' `Be that word our sign of parting, bird or fiend!' I shrieked upstarting - `Get thee back into the tempest and the Night's Plutonian shore! Leave no black plume as a token of that lie thy soul hath spoken! Leave my loneliness unbroken! - quit the bust above my door! Take thy beak from out my heart, and take thy form from off my door!' Quoth the raven, `Nevermore.' And the raven, never flitting, still is sitting, still is sitting On the pallid bust of Pallas just above my chamber door; And his eyes have all the seeming of a demon's that is dreaming, And the lamp-light o'er him streaming throws his shadow on the floor; And my soul from out that shadow that lies floating on the floor Shall be lifted - nevermore! ---------------- A fordítások közül nekem ez tetszik a legjobban: Radó György fordítása Zordon éj volt, bús és bágyadt lelkem megnyugvásra vágyott. Elfelejtett eszme, ócska-locska könyvek limloma Zsongitott el egyre jobban; hirtelen csak egyet roppan, Mint egy finom ujj ha koppan, zörren házam ajtaja, "Vendég zörget" - így dohogtam. - "Zárva házam ajtaja, S kint a vendég egymaga." Óh hogy nem felejt az ember! Télidő volt, bősz december, S minden kis zsarátnok-szemmel új kisértet szállt oda. Vágyva vártam virradóra, nem lelvén vigasztalóra Könyveimben, hogy Lenóra nincs többé, csak hűlt pora. Mennybe ment fel szűz Lenóra - Itt a Földön hűlt pora, S már nevének sincs nyoma. Bíbor kárpit libben, selymes, súlyos, bánatos, sejtelmes. Rémit, bénit még nem érzett vad félelmek iszonya. S mert a szívem csendre vágyik, mondom egyre, mondom váltig: "Vár a vendég, várva vár kint, s zárva házam ajtaja - Késő éji vendég áll kint, s zárva házam ajtaja. Kint a vendég egymaga." Ekkor lelkem összeszedtem és tovább nem késlekedtem. Szóltam: "Óh uram vagy hölgyem, késedelmem ostoba. Mit tagadjam, szunditottam, és a lába lágyan dobban, Halk ujjától halkan koppan ajtóm, házam ajtaja - Azt se' tudtam, hallom vagy sem." S tárul házam ajtaja - - Kint csupán az éjszaka. Mélyen nézve éjbe, télbe, álltam ámulattal, félve, Álmot véltem látni: azt mit ember nem mert még soha. S most se' törte szét a csendet semmi hang, szellő se' lengett, Csak "Lenóra" - ennyi csengett, halkan kélt és szállt tova. Én susogtam, hogy "Lenóra", és a visszhang szállt tova, Más hang nem hatolt oda. Ajtót zárva megfordultam, lelkem lángolt egyre, dúltan, És megint egy zörrenés, de most a zaj már jókora. "Hallga csak" - mondom - "valóban van valami a zsalúban. Lássam hát, mi látható van, tárulj fel, titkos csoda! Szívem, légy erős egy percig - nyíljál meg, titkos csoda! Eh, csak szél suhant tova!" Ekkor ablakom kitártam, s garral-zajjal, szárnyát tártan, Ím beszállt egy peckes holló, ős legendák vándora. Meg sem állt, meg sem pihent még, s máris, mintha ott se' lennék, Mint kevély, nagyúri vendég, oly nyugodtan szállt oda, S ajtóm ormán, Pallas szobrán termett: úgy szállt épp oda, Mint ki nem jár máshova. Ébentollu, csapzott lényén bölcs-komor méltóság lévén, Így szóltam s mosolyba torzult lelkem fájó fintora: "Bár a tollad nyűtt és hulló, koldushoz nem vagy hasonló, Rút, öreg, mogorva holló, éji partok vándora. Áruld el nemes neved, te poklok éji vándora!" Holló mondá: "Már soha." Bámultam, hogy íly esetlen állat így, e keresetlen Választ adja, bár alig van benne értelem nyoma. Egy biztos: nem volt a Földön ember még, kihez betörjön Oly madár, mely az éjből jön, s ajtajára ül oda - Szárnyas állat, mely a pompás mellszoborra ül oda, S úgy hívják, hogy "Már soha". Ám a holló fenn borongott néma szobromon s nem mondott Mást, csak ezt, minthogyha ebben volna lelke záloga. Ennyi volt, mi csőrén csordult - toll se' mozdult, szárny se' fordult, Mígnem ajkam épp hogy mordult: "Elhagyott sok cimbora - Tűnt remények útján ő is elhagy, mint más cimbora." S szólt a vendég: "Már soha." Én e szóra felriadtam, oly találó választ kaptam. "Eh, mit" - mondtam, - "ezt tanulta s nem tud mást az ostoba. Bús gazdája tartogatta, s míg a balsors látogatta, Egyre-másra hajtogatta ezt: ez volt a gyászdala. S hogy reményét tűnni látta, nem volt többé más dala, Mint e ,Soha - már soha'." S mert a holló meg se mozdult, lelkem is mosolyra torzult, Szobron és madáron csüngtem, hívott székem bársonya. Párnás székem arra vontam, álmot álomláncba fontam, És töprengve elborongtam: "Őskor baljós vándora, Mit jelent a mult e baljós, mord, mogorva vándora? Mért károgja ,Már soha'?" Ültem titkot sejtve, fejtve, ámde közben szót sem ejtve, És a holló lángszemének szívemig hatolt nyoma. Míg titkában elmerültem, széktámlára hátradűlten, Dús bársonypárnákon ültem... fent lámpám fénysátora, Ám e támlán, bársonypárnán, hol lámpám fénysátora, `Ő` nem alszik már soha! Szinte érzem: illat terjeng, láthatatlan füstölő leng, Tán szeráfok lengetik s ha lépnek, cseng a halk szoba. "Én szegény! Az Úr az égből enyhitalt küld így avégből, Hogy Lenóra emlékéből gyógyitson ki mákonya! Hadd igyam hát, hadd igyam ki s jöjj, felejtés mákonya!" Holló mondá: "Már soha." "Jós!" - kiáltom - "ádáz hírnök, jós, akár madár vagy ördög, És ha Orcus küldött és ha orkán kergetett tova - Fáradtan, de meg nem törve érkeztél e puszta földre, Hol Rémség kisért gyötörve - mondd, ne kínozz annyira, Lesz-e, `lesz-e` ír szivemre? mondd, ne kínozz annyira!" Holló mondá: "Már soha." "Jós!" - kiáltom - "ádáz hirnök, jós, akár madár vagy ördög! Kérlek most az Égre s Arra, aki mindkettőnk Ura, Vígasztald meg fájó lelkem, hogy lehet még átölelnem Szűz Lenórám fent a mennyben, ott, hol angyal hívja ma - Azt a szende lányt a mennyben, ott, hol angyal hívja ma." Holló mondá: "Már soha." "Végeztünk! Ki innen, ördög, gaz madár" - dühöngve dörgök - "Vissza, vissza, éjbe, szélbe, vár a Poklok Szirtfoka! Álnok szód jeléül el ne hulljon szárnyad gyászos pelyhe Itt e bús, magányos helyre! Szobromról röpülj tova! Tépd ki csőrödet szivemből, ajtómról röpülj tova!" Holló mondá: "Már soha." És a holló már nem megy le, ott ül egyre, ül csak egyre Ajtóm ormán, Pallas szobrán ül, amint leszállt oda. Csak néz, szemgolyója tágul; mint egy kába démon, bámul, Míg a lámpa lángja ráhull - leng az árnyék fátyola; És lelkem többé az árnyból, melynek itt leng fátyola, Nem szakad fel - már soha! ------------------------------------------------------------------------------------- Ez meg egy saját, vagy 3 éve írhattam, talán régebben. Unokatestvérem tanácsára (neki jelent már meg egy kis kötete :bow a novellaírás mellett kipróbáltam ezt is, mert elvileg segít a fejlődésben. Hát, nem igazán az én műfajom a vers. Kérdések Nem tudom mitévő legyek. Író vagy költő legyek, a pénzt hajszoljam vagy éljem életem? Gyönyörködjek a naplementében vagy kihasználjam önzően? Lefessem temérdek jelzővel vagy csak bámuljam merengve? Kövessem a sablonokat, másoljak másokat? A sikerhez elég, nekem kevés.
Necros: Áh, a Raven! Elsőéves koromban igen sokat kellett, hogy foglalkozzunk Poe-val. A Ravenre, ha jól emlékszem, egy egész gyakorlati órát szántunk...

Bár személy szerint nekem Poe novellái jobban bejöttek, mint a versei, azért az Ulalume a maga gótikus, mondhatni horrorisztikus atmoszférájával kifejezetten megmaradt. Az angol verziót jómagam mellőzöm, hadd indítsak a Babits-féle fordítással:

Az ég hamufellege kóbor
a lombot elaszta a hév
a gallyat elölte a hév
a hó a magányos október
az év egy emléktelen év
a vidék tava vadködű Auber
és réve a Weir-tövi rév:
éj-fedte a vadködü Auber,
rémjárta a Weir-tövi rév.

Itt rég a titáni fasorban
lelkemmel, a ciprus alatt
Psychével, a ciprus alatt
bolyongtam a vulkáni korban,
mikor szívem árja szaladt,
mint nyugtalan láva szaladt
Yaanek-hegyi lávasodorban,
mely távoli sarkra halad,
mely zúg, míg a lávasodorban
az északi sarkra halad.

Szavunk szomorú vala; kóbor
lelkünket elaszta a hév
szívünket elölte a hév:
nem tudtuk, a hó hogy október
s nem tudtuk, az éj hogy az év
legéjelebb éjjele (ah ez az év!)
nem láttuk elült tavad, Auber,
(noha vitt már rajtad a rév) -
feledtük elült tavad, Auber
és rémeid, Weir-tövi rév.

S mig az égen a lángok oszoltak
s hunyt sorban az éj szeme le,
szállt sorban az ég tüze le:
ime tűnt végén a fasornak
nagy fény ködös égi jele,
amelyből egy nagy csodaholdnak
két gyönyörű szarva kele,
Astarte jelének, a holdnak
gyémántszinü szarva kele.

S szóltam: "kegyesebb ez a holdnál
száll egy sohaj-étheren át,
repül csupa sóhajon át.
Látja, hogy ez arcon a gond jár,
szú-rágta szivembe belát;
jön a Leó-csillagu pontnál
mutatni a béke honát
a léthei béke honát
jön e vészes mennyei pontnál,
fényes-szemü égi barát
az Oroszlán-csillagu pontnál,
nyájas, csodafényü barát."

De Psyche nyög, ujjat emelve.
"Jaj, e fényben nem bizom én,
se-szinében nem bizom én.
Ne maradj itt, fuss tovakelve!
fuss, mert utolér ez a fény."
Szólt félve; lehulla seperve
szép szárnya a út fövenyén
nyöge fojtva; lehulla seperve
dísz-tolla az ut fövenyén,
szomorúan rut fövenyén.

Feleltem: "Eh babonasejtés!
menjünk csak e csillag után
menjünk üde fénye után.
Sybillai sugarat ejt és
a remény és báj fénye. Vidám.
Lásd, rezgve az égbe fut ám.
Hihetsz neki; cselt sohse rejt és
jó helyre vihet ki csupán.
Hihetünk, mert cselt sohse rejt és
jó helyre vihet ki csupán:
mert rezgve az égbe fut ám!"

Így szólva Psychét megöleltem
csitítva szívében a bún,
könnyítve a gyáva borún.
S amint tovavittem a kertben,
megakadtam egy kriptakapún,
ős-iratu kriptakapún.
S szólék: "Mi van irva, o lelkem,
e legendás kriptakapun?"
S felelé: "Ulalume, - Ulalume, -
itt nyugszik a holt Ulalume."

S szivem ekkor lőn mint a kóbor
levél ha elaszta a hév,
mint lomb, ha elölte a hév.
S szólék: "Bizonyosan október
vala s ép ez az éj, gonosz év,
mikor erre vitt ez a rév,
terhem s magam, itt ez a rév.
De mi csalt ide, épen az év
ezen éjjelén? (Ah ez az év!)
Már látom: e láp ködös Auber
és réve a Weir-tövi rév.
Jól látom, a vérködü Auber
s vad, rémteli Weir-tövi rév."

Egyébként írtál már több verset is, vagy ez az egyetlen, amit beposztoltál?
I am serious... and don't call me Shirley.
#430981 Necros 2009. június. 30. 23:31
Necros
A kedvencem.

Edgar Allan Poe - The Raven

Once upon a midnight dreary, while I pondered weak and weary,
Over many a quaint and curious volume of forgotten lore,
While I nodded, nearly napping, suddenly there came a tapping,
As of some one gently rapping, rapping at my chamber door.
`'Tis some visitor,' I muttered, `tapping at my chamber door -
Only this, and nothing more.'

Ah, distinctly I remember it was in the bleak December,
And each separate dying ember wrought its ghost upon the floor.
Eagerly I wished the morrow; - vainly I had sought to borrow
From my books surcease of sorrow - sorrow for the lost Lenore -
For the rare and radiant maiden whom the angels named Lenore -
Nameless here for evermore.

And the silken sad uncertain rustling of each purple curtain
Thrilled me - filled me with fantastic terrors never felt before;
So that now, to still the beating of my heart, I stood repeating
`'Tis some visitor entreating entrance at my chamber door -
Some late visitor entreating entrance at my chamber door; -
This it is, and nothing more,'

Presently my soul grew stronger; hesitating then no longer,
`Sir,' said I, `or Madam, truly your forgiveness I implore;
But the fact is I was napping, and so gently you came rapping,
And so faintly you came tapping, tapping at my chamber door,
That I scarce was sure I heard you' - here I opened wide the door; -
Darkness there, and nothing more.

Deep into that darkness peering, long I stood there wondering, fearing,
Doubting, dreaming dreams no mortal ever dared to dream before
But the silence was unbroken, and the darkness gave no token,
And the only word there spoken was the whispered word, `Lenore!'
This I whispered, and an echo murmured back the word, `Lenore!'
Merely this and nothing more.

Back into the chamber turning, all my soul within me burning,
Soon again I heard a tapping somewhat louder than before.
`Surely,' said I, `surely that is something at my window lattice;
Let me see then, what thereat is, and this mystery explore -
Let my heart be still a moment and this mystery explore; -
'Tis the wind and nothing more!'

Open here I flung the shutter, when, with many a flirt and flutter,
In there stepped a stately raven of the saintly days of yore.
Not the least obeisance made he; not a minute stopped or stayed he;
But, with mien of lord or lady, perched above my chamber door -
Perched upon a bust of Pallas just above my chamber door -
Perched, and sat, and nothing more.

Then this ebony bird beguiling my sad fancy into smiling,
By the grave and stern decorum of the countenance it wore,
`Though thy crest be shorn and shaven, thou,' I said, `art sure no craven.
Ghastly grim and ancient raven wandering from the nightly shore -
Tell me what thy lordly name is on the Night's Plutonian shore!'
Quoth the raven, `Nevermore.'

Much I marvelled this ungainly fowl to hear discourse so plainly,
Though its answer little meaning - little relevancy bore;
For we cannot help agreeing that no living human being
Ever yet was blessed with seeing bird above his chamber door -
Bird or beast above the sculptured bust above his chamber door,
With such name as `Nevermore.'

But the raven, sitting lonely on the placid bust, spoke only,
That one word, as if his soul in that one word he did outpour.
Nothing further then he uttered - not a feather then he fluttered -
Till I scarcely more than muttered `Other friends have flown before -
On the morrow he will leave me, as my hopes have flown before.'
Then the bird said, `Nevermore.'

Startled at the stillness broken by reply so aptly spoken,
`Doubtless,' said I, `what it utters is its only stock and store,
Caught from some unhappy master whom unmerciful disaster
Followed fast and followed faster till his songs one burden bore -
Till the dirges of his hope that melancholy burden bore
Of "Never-nevermore."'

But the raven still beguiling all my sad soul into smiling,
Straight I wheeled a cushioned seat in front of bird and bust and door;
Then, upon the velvet sinking, I betook myself to linking
Fancy unto fancy, thinking what this ominous bird of yore -
What this grim, ungainly, ghastly, gaunt, and ominous bird of yore
Meant in croaking `Nevermore.'

This I sat engaged in guessing, but no syllable expressing
To the fowl whose fiery eyes now burned into my bosom's core;
This and more I sat divining, with my head at ease reclining
On the cushion's velvet lining that the lamp-light gloated o'er,
But whose velvet violet lining with the lamp-light gloating o'er,
She shall press, ah, nevermore!

Then, methought, the air grew denser, perfumed from an unseen censer
Swung by Seraphim whose foot-falls tinkled on the tufted floor.
`Wretch,' I cried, `thy God hath lent thee - by these angels he has sent thee
Respite - respite and nepenthe from thy memories of Lenore!
Quaff, oh quaff this kind nepenthe, and forget this lost Lenore!'
Quoth the raven, `Nevermore.'

`Prophet!' said I, `thing of evil! - prophet still, if bird or devil! -
Whether tempter sent, or whether tempest tossed thee here ashore,
Desolate yet all undaunted, on this desert land enchanted -
On this home by horror haunted - tell me truly, I implore -
Is there - is there balm in Gilead? - tell me - tell me, I implore!'
Quoth the raven, `Nevermore.'

`Prophet!' said I, `thing of evil! - prophet still, if bird or devil!
By that Heaven that bends above us - by that God we both adore -
Tell this soul with sorrow laden if, within the distant Aidenn,
It shall clasp a sainted maiden whom the angels named Lenore -
Clasp a rare and radiant maiden, whom the angels named Lenore?'
Quoth the raven, `Nevermore.'

`Be that word our sign of parting, bird or fiend!' I shrieked upstarting -
`Get thee back into the tempest and the Night's Plutonian shore!
Leave no black plume as a token of that lie thy soul hath spoken!
Leave my loneliness unbroken! - quit the bust above my door!
Take thy beak from out my heart, and take thy form from off my door!'
Quoth the raven, `Nevermore.'

And the raven, never flitting, still is sitting, still is sitting
On the pallid bust of Pallas just above my chamber door;
And his eyes have all the seeming of a demon's that is dreaming,
And the lamp-light o'er him streaming throws his shadow on the floor;
And my soul from out that shadow that lies floating on the floor
Shall be lifted - nevermore!

----------------
A fordítások közül nekem ez tetszik a legjobban:

Radó György fordítása

Zordon éj volt, bús és bágyadt lelkem megnyugvásra vágyott.
Elfelejtett eszme, ócska-locska könyvek limloma
Zsongitott el egyre jobban; hirtelen csak egyet roppan,
Mint egy finom ujj ha koppan, zörren házam ajtaja,
"Vendég zörget" - így dohogtam. - "Zárva házam ajtaja,
S kint a vendég egymaga."

Óh hogy nem felejt az ember! Télidő volt, bősz december,
S minden kis zsarátnok-szemmel új kisértet szállt oda.
Vágyva vártam virradóra, nem lelvén vigasztalóra
Könyveimben, hogy Lenóra nincs többé, csak hűlt pora.
Mennybe ment fel szűz Lenóra - Itt a Földön hűlt pora,
S már nevének sincs nyoma.

Bíbor kárpit libben, selymes, súlyos, bánatos, sejtelmes.
Rémit, bénit még nem érzett vad félelmek iszonya.
S mert a szívem csendre vágyik, mondom egyre, mondom váltig:
"Vár a vendég, várva vár kint, s zárva házam ajtaja -
Késő éji vendég áll kint, s zárva házam ajtaja.
Kint a vendég egymaga."

Ekkor lelkem összeszedtem és tovább nem késlekedtem.
Szóltam: "Óh uram vagy hölgyem, késedelmem ostoba.
Mit tagadjam, szunditottam, és a lába lágyan dobban,
Halk ujjától halkan koppan ajtóm, házam ajtaja -
Azt se' tudtam, hallom vagy sem." S tárul házam ajtaja -
- Kint csupán az éjszaka.

Mélyen nézve éjbe, télbe, álltam ámulattal, félve,
Álmot véltem látni: azt mit ember nem mert még soha.
S most se' törte szét a csendet semmi hang, szellő se' lengett,
Csak "Lenóra" - ennyi csengett, halkan kélt és szállt tova.
Én susogtam, hogy "Lenóra", és a visszhang szállt tova,
Más hang nem hatolt oda.

Ajtót zárva megfordultam, lelkem lángolt egyre, dúltan,
És megint egy zörrenés, de most a zaj már jókora.
"Hallga csak" - mondom - "valóban van valami a zsalúban.
Lássam hát, mi látható van, tárulj fel, titkos csoda!
Szívem, légy erős egy percig - nyíljál meg, titkos csoda!
Eh, csak szél suhant tova!"

Ekkor ablakom kitártam, s garral-zajjal, szárnyát tártan,
Ím beszállt egy peckes holló, ős legendák vándora.
Meg sem állt, meg sem pihent még, s máris, mintha ott se' lennék,
Mint kevély, nagyúri vendég, oly nyugodtan szállt oda,
S ajtóm ormán, Pallas szobrán termett: úgy szállt épp oda,
Mint ki nem jár máshova.

Ébentollu, csapzott lényén bölcs-komor méltóság lévén,
Így szóltam s mosolyba torzult lelkem fájó fintora:
"Bár a tollad nyűtt és hulló, koldushoz nem vagy hasonló,
Rút, öreg, mogorva holló, éji partok vándora.
Áruld el nemes neved, te poklok éji vándora!"
Holló mondá: "Már soha."

Bámultam, hogy íly esetlen állat így, e keresetlen
Választ adja, bár alig van benne értelem nyoma.
Egy biztos: nem volt a Földön ember még, kihez betörjön
Oly madár, mely az éjből jön, s ajtajára ül oda -
Szárnyas állat, mely a pompás mellszoborra ül oda,
S úgy hívják, hogy "Már soha".

Ám a holló fenn borongott néma szobromon s nem mondott
Mást, csak ezt, minthogyha ebben volna lelke záloga.
Ennyi volt, mi csőrén csordult - toll se' mozdult, szárny se' fordult,
Mígnem ajkam épp hogy mordult: "Elhagyott sok cimbora -
Tűnt remények útján ő is elhagy, mint más cimbora."
S szólt a vendég: "Már soha."

Én e szóra felriadtam, oly találó választ kaptam.
"Eh, mit" - mondtam, - "ezt tanulta s nem tud mást az ostoba.
Bús gazdája tartogatta, s míg a balsors látogatta,
Egyre-másra hajtogatta ezt: ez volt a gyászdala.
S hogy reményét tűnni látta, nem volt többé más dala,
Mint e ,Soha - már soha'."

S mert a holló meg se mozdult, lelkem is mosolyra torzult,
Szobron és madáron csüngtem, hívott székem bársonya.
Párnás székem arra vontam, álmot álomláncba fontam,
És töprengve elborongtam: "Őskor baljós vándora,
Mit jelent a mult e baljós, mord, mogorva vándora?
Mért károgja ,Már soha'?"

Ültem titkot sejtve, fejtve, ámde közben szót sem ejtve,
És a holló lángszemének szívemig hatolt nyoma.
Míg titkában elmerültem, széktámlára hátradűlten,
Dús bársonypárnákon ültem... fent lámpám fénysátora,
Ám e támlán, bársonypárnán, hol lámpám fénysátora,
`Ő` nem alszik már soha!

Szinte érzem: illat terjeng, láthatatlan füstölő leng,
Tán szeráfok lengetik s ha lépnek, cseng a halk szoba.
"Én szegény! Az Úr az égből enyhitalt küld így avégből,
Hogy Lenóra emlékéből gyógyitson ki mákonya!
Hadd igyam hát, hadd igyam ki s jöjj, felejtés mákonya!"
Holló mondá: "Már soha."

"Jós!" - kiáltom - "ádáz hírnök, jós, akár madár vagy ördög,
És ha Orcus küldött és ha orkán kergetett tova -
Fáradtan, de meg nem törve érkeztél e puszta földre,
Hol Rémség kisért gyötörve - mondd, ne kínozz annyira,
Lesz-e, `lesz-e` ír szivemre? mondd, ne kínozz annyira!"
Holló mondá: "Már soha."

"Jós!" - kiáltom - "ádáz hirnök, jós, akár madár vagy ördög!
Kérlek most az Égre s Arra, aki mindkettőnk Ura,
Vígasztald meg fájó lelkem, hogy lehet még átölelnem
Szűz Lenórám fent a mennyben, ott, hol angyal hívja ma -
Azt a szende lányt a mennyben, ott, hol angyal hívja ma."
Holló mondá: "Már soha."

"Végeztünk! Ki innen, ördög, gaz madár" - dühöngve dörgök -
"Vissza, vissza, éjbe, szélbe, vár a Poklok Szirtfoka!
Álnok szód jeléül el ne hulljon szárnyad gyászos pelyhe
Itt e bús, magányos helyre! Szobromról röpülj tova!
Tépd ki csőrödet szivemből, ajtómról röpülj tova!"
Holló mondá: "Már soha."

És a holló már nem megy le, ott ül egyre, ül csak egyre
Ajtóm ormán, Pallas szobrán ül, amint leszállt oda.
Csak néz, szemgolyója tágul; mint egy kába démon, bámul,
Míg a lámpa lángja ráhull - leng az árnyék fátyola;
És lelkem többé az árnyból, melynek itt leng fátyola,
Nem szakad fel - már soha!

-------------------------------------------------------------------------------------

Ez meg egy saját, vagy 3 éve írhattam, talán régebben. Unokatestvérem tanácsára (neki jelent már meg egy kis kötete :bow a novellaírás mellett kipróbáltam ezt is, mert elvileg segít a fejlődésben. Hát, nem igazán az én műfajom a vers.

Kérdések

Nem tudom mitévő legyek.
Író vagy költő legyek,
a pénzt hajszoljam
vagy éljem életem?

Gyönyörködjek a naplementében
vagy kihasználjam önzően?
Lefessem temérdek jelzővel
vagy csak bámuljam merengve?

Kövessem a sablonokat,
másoljak másokat?
A sikerhez elég,
nekem kevés.
#429889 Zeroo93 2009. június. 28. 19:58
Zeroo93
#429656 :: blarskerin (2009. június. 28. 11:04)
Ha megszólítottál, hadd válaszoljak neked itt helyben. Először is a kritikától nem megvadulni kell, nem odavágni, a kritizálónak, hogy "s ha nem tetszik neked, Megmondom hova vidd a rusnya képedet,". Bizony előfordulhat, hogy igaza van annak, aki azt mondja, hogy ez még nem vers. Most voltál nyolcadikos, tudnod kell, hogy egy vers nem attól lesz vers, hogy te annak nevezed, és bizonyos hosszúságúra tördeled a sorokat. A verseknek van egy bizonyos rím nevezetű kelléke. Ez hajdani tanulmányaim szerint a sorvégek összecsengése. Mint egy hajdani képregényben énekelték a viking harcosok: "Összecsengnek dalunkban a sorvégek Leszünk mi még dánok is meg norvégek!" A vers másik fontos kelléke a ritmus. Amitől egy vers sorait könnyű elmondani, mert ez a ritmus viszi az embert sorról sorra. Aztán ott van még a szótag-szám, aminek legalább nagyjából azonosnak illene lenni soronként. Költői babárokra annak szabad csak törni, akinek mindez magától, belülről jön, megfelelő szóképekkel, hasonlatokkal együtt. Aki hosszas csiszolgatás után tud egy-egy "verset" fogyasztható állapotba hozni, ahogyan például én is, annak célszerűbb megmaradni a prózánál. Hogy mire gondolok ritmus és rím alatt? Valami effélére: Éjfél kezd már lassan lenni, Menjünk szépen lepihenni! Ami fontos, leírtátok, Jó éjszakát PGO-sok! De még ez sem vers, csak egy kis félperces szösszenet, ami valamelyik este jutott eszembe.
A ritmus is nagyon fontos, de ha már rim, akkor nem szükséges a sorvégek összecsengésére hatni, ezerféle rimfajta létezik, na jó nem olyan sok, de van egy pár, mint a keresztrim (betűrim alliteráció), asszonánc, etc...
szerk: még a bokorrimet megemliteném
#429656 blarskerin 2009. június. 28. 11:04
blarskerin
Ha megszólítottál, hadd válaszoljak neked itt helyben.
Először is a kritikától nem megvadulni kell, nem odavágni, a kritizálónak, hogy "s ha nem tetszik neked,
Megmondom hova vidd a rusnya képedet,". Bizony előfordulhat, hogy igaza van annak, aki azt mondja, hogy ez még nem vers.

Most voltál nyolcadikos, tudnod kell, hogy egy vers nem attól lesz vers, hogy te annak nevezed, és bizonyos hosszúságúra tördeled a sorokat.
A verseknek van egy bizonyos rím nevezetű kelléke. Ez hajdani tanulmányaim szerint a sorvégek összecsengése. Mint egy hajdani képregényben énekelték a viking harcosok:
"Összecsengnek dalunkban a sorvégek
Leszünk mi még dánok is meg norvégek!"

A vers másik fontos kelléke a ritmus. Amitől egy vers sorait könnyű elmondani, mert ez a ritmus viszi az embert sorról sorra.
Aztán ott van még a szótag-szám, aminek legalább nagyjából azonosnak illene lenni soronként.
Költői babárokra annak szabad csak törni, akinek mindez magától, belülről jön, megfelelő szóképekkel, hasonlatokkal együtt.
Aki hosszas csiszolgatás után tud egy-egy "verset" fogyasztható állapotba hozni, ahogyan például én is, annak célszerűbb megmaradni a prózánál.

Hogy mire gondolok ritmus és rím alatt? Valami effélére:

Éjfél kezd már lassan lenni,
Menjünk szépen lepihenni!
Ami fontos, leírtátok,
Jó éjszakát PGO-sok!

De még ez sem vers, csak egy kis félperces szösszenet, ami valamelyik este jutott eszembe.
#429642 Revolutioner 2009. június. 28. 10:29
Revolutioner
Tegnap este csináltam... (remélem tetszik...)

Vers by me...

Én még költő nem vagyok,
Verset írni most fogok, s ha nem tetszik neked,
Megmondom hova vidd a rusnya képedet,
És vágd sok kis darabra a gépedet.

Pálmi vagyok, ez a nevem,
A kedvenc íróm Tolkien, s ha tehetném,
Ezer örömmel a világába kerülnék,
De sajnos ez még lehetetlenség.

Szeretem a PGO fórumot,
S az ott lévő sok topikot, melyeket mindig elolvasok,
És hogyha netán, valami érdekeset találok,
Nosza egy hsz-t – csak neketek – odanyomok.

Köszi neked Blars,
Hogy tanácsot adsz, s ha te írsz egy hsz-t,
Nemcsak egyszavas sületlenség lesz,
Nemtom mit mondasz, de szvsz, ez jó vers.

Ja ott van még ]{redenc,
Senkinek sem kedvenc, mert ő a nagy moderátor,
Azaz a fórumban mindig győztes gladiátor,
Nem OFF-olj, mert hsz-ed,
Vérrel bélyegzi majd meg.

Költői véna, ugyan nekem nem nagyon kell,
De ha valahol olcsón adnak, oda valaki vigyen el.
Gondolom, e vers nektek nem naon tetszik,
Olvasása közben, talán van aki elalszik,
De nem búsulok mert végre,
Itt a vers rövidke vége...
#429106 Revolutioner 2009. június. 26. 22:25
Revolutioner
(saját kötlemény!)

Niskor

Van egy erdő, Grandgreen maga,
Nőttek ott fák, nagy magasra.
Büszke, kedves, csodálatos,
Zöldek népe lakik ma ott.

Van egy szép hegy, Altusvert,
Zöld ott minden, akár egy kert.
Tetején szép kupola díszeleg,
Ha e hegyet látod eső közeleg.

Van egy folyó Bruyant névvel,
Három hosszú híd szeli fel.
Hangos, széles, hosszú, gazdag folyó,
Vízesése szép és jó, mint a pillangó.

Van egy erdő a Nagy Noir,
A nagyurak itt termesztik a csokit.
Barna fáin a lomb fekete,
S az erdő mélyén sötét lények serege.

Van egy nagy hegy, Hokh a neve,
Hatalmas, de mégsincs hó teteje.
Belsejében a gonosz él, kegyetlen,
Körötte a táj sajnos egyenetlen.

Van egy mező csodálatos,
Magus a neve és káprázatos.
Alkímia sok növénye, s virága,
Található a mezőn, máma.

Van egy hely hideg, fagyos,
Szél járja át minden napon.
Gelydus dombok, így hívják,
Száll a homok, gördülnek a sziklák.

Van egy zöld hely, Papillon mező,
Jó a földje, mindent megtermő.
Itt a nagy, a nagy főváros,
S itt uralkodnak a nagy királyok.

Van egy sziget hatalmas nagy,
Büszke nép tölti be azt.
Albuswil a venefis emelte ki,
Minden nap köszönjük neki.
Gyönyörű mezők, dombok, hegyek,
Ez a mienk, nem adjuk senkinek.
Van egy sziget csodálatos,
Büszke népünk soha nem hagyja ott!

(Meldor könyvem birodalmáról éneklik majd az emberek, kik ide költöztek...)
#412418 zigil93 2009. május. 20. 16:26
zigil93
Hát ez nagyon jó Blarskerin, ez nagyon tetszik. Főleg a kilences rím ötletes, remélem máskor is csinálsz majd ilyet!
#410557 blarskerin 2009. május. 15. 21:29
blarskerin

Citrom-számtan


Egy - warnom már lett
Kettő - van már nekem ebből
Három - a Banhammert várom
Négy - visszajövök ma még!
Öt - accountot rögtönzök
Hat - a Citro benne marad!
Hét - máris regisztrálnék
Nyolc - tele már velem a polc
Kilenc - nem szabadulsz ]{redenc!
Tíz - visszafolyok, mint a víz,
Lassú víz partot mos
Itt az új CitroGhost!
#393261 TroyanXIII 2009. április. 05. 21:11
TroyanXIII
Törölköző

Elúszik az életem, whiskeyn suhan a házam,
A legalsó lépcsőn ülök és alkoholba mártom a lábam.

Mellettem a zátonyokon süllyedő házak,
A patkányok az éles sziklákon ölelkezve hánynak.
Integetnek, részegen invitálnak,
hogy csatlakozzak bátran...

...megragadok egy törölközőt és megszárítom a lábam.


Vezéregyéniség

Kiesett egy csigolya, összedőlt a gerinc.
A koponyámmal macskakövek játszanak megint.
Lobogó nyakkendőm után nyúlok,
S fejem helyéről egy vérvörös szökőkutat fújok,
Szemeim a tömegre merednek,
Vércseppek csókolnak kezet, s a kövekre vezetnek,
Zuhanás közben intek a lemetszett fejeknek,
S az összeomlás szélén a többiek egy emberként követnek.

Nyomott vasárnapi szösszenetek.

#391384 blarskerin 2009. április. 01. 16:01
blarskerin
Volt egyszer ...

Volt egyszer egy gyermek,
Csöppnyi kis legény,
Sok-sok éve felsírt
November éjjelén.
Még épphogy élt, s nem tellett több tőle
Éhségét-fájdalmát ily módon közölte.
Meglehet, azért sírt, tudta már előre
Bánat és fájdalom, nem marad el tőle.

Volt egyszer egy gyermek,
Hétéves nagy legény,
Táskával a hátán
Elindult szegény.
Vitték egymást, gyermek és nagy táska
Az út végén kettejüket az iskola várta.
De kicsi szívét már akkor is a bánat rágta
Itt csak apját, amott meg az édesanyját látta.

Volt egyszer egy gyermek,
Tíz éves, kemény,
Anyja szavára
Csónakba ült szegény.
Árvíz volt, s mert anyja oly szépen mondta,
Üres házban találni nem bűn - elhitte a balga
Kinek hisz egy gyermek, ha az anyjának sem?
Bűnéért intézet nyelte el - alig tíz évesen.

Volt egyszer egy ember,
Szerelmes, víg legény,
Párjára rátalált,
Azt hitte révbe ért.
Boldog volt az ember, mint talán soha még
Két csöpp fia szeméből ragyogott rá az ég.
Aztán szürke napok jöttek, s ínszakasztó munka
Mert párja csak követelt, s tetőt várt otthonukra.

Volt egyszer egy ember,
S egy este jött levél,
Mely azt írta elment,
Többé már nem él.
A számító szerelem elillant gyorsan, s örökre
Csak egy szív maradt utána, végleg összetörve.
Fájdalmában úgy vélte nincsen más segély
Csak az a gerenda, s egy megkopott, vén kötél.

Volt egyszer egy ember,
Már csak emléke él,
Fejénél kőkereszt,
Előtte gyertya ég.
Kifogott örökre fájdalmon-bánaton
Megszökött előlük örök fiatalon.
Megnyílott a föld - feketén, s hidegen
Hogy elnyelje őt - huszonnégy évesen.
#317868 Chiga 2008. november. 25. 19:52
Chiga
#317842 :: blarskerin (2008. november. 25. 19:23)
Azért sem szavazom le! Csak ideírok egy Tanács-ot, mely saját szerényke kútfőmből lett merítve. Nem sértő szándékkal közlöm, inkább csak bemutatom, milyen vad dolgokra is képes vagyok: Ne készíts verset, ha írni sem tudsz, Ne akarj repülni, míg a földön nem futsz! Prózában megírni - az még csak séta A vershez ritmus kell, s költői véna. Lehet egy gondolat bármilyen szép Ha szavakkal nem tudod leírni még Tanulj a nagyoktól - bizony ne tőlem Mert én csak vén vagyok - de költő nem.
blarskerin írta:

Azért sem szavazom le!
Csak ideírok egy Tanács-ot, mely saját szerényke kútfőmből lett merítve.
Nem sértő szándékkal közlöm, inkább csak bemutatom, milyen vad dolgokra is képes vagyok:


Ne készíts verset, ha írni sem tudsz,
Ne akarj repülni, míg a földön nem futsz!
Prózában megírni - az még csak séta
A vershez ritmus kell, s költői véna.

Lehet egy gondolat bármilyen szép
Ha szavakkal nem tudod leírni még
Tanulj a nagyoktól - bizony ne tőlem
Mert én csak vén vagyok - de költő nem.

Vakker, benned egy POÉTA veszett el.Szerintem pályát tévesztettél.
“Life is a long game, where there is no second chance.
#317865 blarskerin 2008. november. 25. 19:47
blarskerin
Nem most írtam, de kb. egy fél óra alatt készült el.
Néha rámjön (szerencsére elég ritkán), hogy verset is próbálok írni. Valahol messze lent van másik versem is ebben a topikban.
#317858 zigil93 2008. november. 25. 19:42
zigil93
Ez nagyon szép és tanulságos vers blarskerin, ilyent magamtól sosem tudnék írni. Tényleg, le a kalappal, nagyon jó vers!
#317842 blarskerin 2008. november. 25. 19:23
blarskerin
Azért sem szavazom le!
Csak ideírok egy Tanács-ot, mely saját szerényke kútfőmből lett merítve.
Nem sértő szándékkal közlöm, inkább csak bemutatom, milyen vad dolgokra is képes vagyok:


Ne készíts verset, ha írni sem tudsz,
Ne akarj repülni, míg a földön nem futsz!
Prózában megírni - az még csak séta
A vershez ritmus kell, s költői véna.

Lehet egy gondolat bármilyen szép
Ha szavakkal nem tudod leírni még
Tanulj a nagyoktól - bizony ne tőlem
Mert én csak vén vagyok - de költő nem.
#317774 Brillians 2008. november. 25. 17:31
Brillians
nemrég mi is "írtunk" ilyen verseket:

Íme, egy kék tolltartó
Tollakat nagyon jól tartó
Nagyon nagy tartó,
De nem melltartó.

Íme, egy kémia könyv
Ami könyvnek nagyon is könyv
Ha égeti tűz
Lesz sok bűz.



Tudom nagyon erőltetett
(szavazzátok le !)
#317682 zigil93 2008. november. 25. 15:20
zigil93
Hát igen ezek már ilyen kínrímek (szerintem attól még beletartoznak a vers kategóriába)

Olyanok a kecskerímek
Amikor a kecske rí: mek.

Most jön velem szembe Julcsa
Kezében a kamra kulcsa.

Egy őszinte ősz inte
hogy legyek őszinte
mert ő szinte' őszinte
ezért legyek őszinte.

A vonaton egy őr ült
S mellette egy őrült.

És a legjobb szerintem:

Így kiáltott Faust a tótokra:
"Üljetek faúsztatótokra!"
#317532 blarskerin 2008. november. 24. 22:35
blarskerin
Effélékkel valaha mi is szórakoztunk!

Puskás Gábor nevelő
Neki csak a neve lő
Gyerekeket nevel ő
Kutyának szól: ne, velő!

Szemben épp a teátrummal
Egy úr ivott teát, rummal!

Mit kerestél te kint éjjel?
Kérdezte az atya tekintéllyel.
#317514 KillerT 2008. november. 24. 22:14
KillerT
#317384 :: TroyanXIII (2008. november. 24. 20:10)
Inkább szójátékok, mint versek: 1. A vendéglőben egy vendég lő, S minő borzalom, koponyámból kiszakad egy borz-alom. 2. Végső nyughelyem e tajtékos hullámsír, garnélarák rágta hullám sír. Rákkal vert hullám lámul, mert nem ért hullámul.
Ezekről Kosztolányi egyik ilyen szójátéka jut eszembe (több verzióban olvastam már):

Mit ér, mit ér két félteke,
ha lóg az ember fél töke?

Olvastad már? ×