Mit teszel, ha az éjszaka közepén arról tájékoztatnak e-mailben, hogy szüleiddel szerencsétlenség történt a munkahelyükön? Telefonálsz valakinek, mondjuk az e-mail küldőjének, egy barátnak, vagy megpróbálod elérni a szüleid? Nem! Szó nélkül elmész az egyetemre, ahol dolgoztak, méghozzá a haveroddal, akit ráadásul nem te hívtál, de valamiért ugyanúgy tájékoztatva lett a szerencsétlenségről.

És mit teszel, amikor abban a bizonyos iskolában bútorokból épített barikádokat, rossz áramellátást, lefejezett hullákat, kiontott beleket, és egyáltalán nem vendégszerető őrülteket és mutánsokat találsz? Talán fejvesztve menekülsz? Nem! Hívod a nemzeti gárdát, a tengerészgyalogságot, a SWAT-ot vagy legalább a főbejáratnál az autójában ücsörgő havert? Nem! Fogod az öngyújtódat, az egyhuzamban öt percig sem működő zseblámpádat, hozzá egy maroknyi elemet és egy talált pajszert, meg egy akkora hátizsákot, amibe a maroknyi elem is épp csak elfér, aztán elkezded egy járókeretes nagymama cirkálósebességével felfedezni az oskolát, ahol valószínűleg épeszű ember még fényes nappal sem akarna öt percnél több időt eltölteni, hát még a vaksötétben.

Ez a Follia – Dear Father bevezetése. Lehet, hogy nem kellene egy indie horrorjátékot a sztorija miatt gúnyolnom, elvégre mi lenne abban a félelmetes, ha a szereplők egyszer a változatosság kedvéért okosan cselekednének, de egészen addig, amíg a dolgok igazán be nem indultak, a fentiek jártak a fejemben.

A terror iskolája

Aztán persze a hangulat szépen-lassan megragadott, és a játék minden negatívuma ellenére végig élveztem. Mert a hangulat az bizony piszok erős. Szörnyeteg vagy bazári ijesztgetés szerencsére nem sok van benne, helyettük a pályák nagy részében inkább a fényekkel, a gore-ral és hangokkal tartják fenn a feszültséget. És éppen ezért erősek azok a pillanatok, amikor valami ocsmányság üldözőbe vesz. Az fel tudja pörgetni az adrenalint.

A helyszínek is kellően változatosak. Bár egy kampusz területére vagyunk korlátozva, és eléggé csőben szaladgálós érzése van az embernek, így is megjárunk az osztálytermeken és irodákon túl csatornákat, építkezési területet, titkos laborokat, meg még egy kúriaszerű épületet is.

Apropó, kúria, a játék önmagában egy hatalmas tisztelgés az olyan programok előtt, mint a klasszikus Resident Evilök, a The Evil Within és az Outlast – bár ezen a téren a fejlesztők talán át is estek a ló túloldalára, mert a nagy tisztelgés ellenére néhány játékelem inkább már pofátlan nyúlásnak tűnik. Gondolok itt például a lickerökre megszólalásig hasonlító kreatúrákra.

A szörnyű oldal

De bármennyire is erős a hangulat, sajnos a Follia így sem tud igazán túlnőni az alapvető problémáin. A sztori később sem lesz jobb, sőt a végén a csavar nemhogy kiszámítható, teljesen érthetetlen is. Szerencsére a játék ezzel túl sokáig nem fárasztja az embert, mert csak néhány dokumentum és két jelentéktelen NPC próbálja nekünk felvázolni, mi a halál folyik ezen a kampuszon. Aki már játszott a korábban felsorolt játékok valamelyikével, nem fog meglepődni a válaszon. És pont emiatt a drámainak szánt befejezés is kissé erőltetett.

Mint írtam, szörnyetegből nincsen sok, ez annak köszönhető, hogy minden egyes pálya egy adott rémmel rendelkezik (meg néha csápok tűnnek fel). Ez jól hangzik, ám a megvalósítás már kissé felemás, ugyanis bár minden lény egyedi küllemű, azok lényegében ugyanúgy működnek: a pálya egy adott szakaszáig békén hagynak, aztán levakarhatatlanul követnek mindenhová és néhány csapással megölhetnek. El persze elbújhatunk, de az MI olyan gyatra, hogy kiszámíthatatlan, hogyan reagál a mumus. Volt olyan, hogy a falon keresztül is észrevett, máskor két méterre álltam az egyik miahaláltól és zseblámpával világítottam a pofijába, mégsem reagált.

Az se túl szívmelengető, hogy Marcus Pitt (így hívják főhősünket) képtelen ugrani, szóval minden alatt át kell mászni. Akkor is, ha azt a valamit át lehetne lépni. És ahogy a bevezetőben írtam, a mozgási sebessége alapból lassú. Ha ennél lassabban sétálna, már állna, a futása nagyjából a normál sétatempó, szóval lényegében egy kiéhezett csiga is utol tudná érni. Ez pedig frusztráló, és nem a jó értelemben.

A játékra amúgy feltűnően jellemző a lassúság, mintha a készítők nem tudták volna belőni a megfelelő mozgási sebesség animációját. Nemcsak Marcus, de a szörnyek szintén valahogy természetellenesen lassan mozognak. Mondjuk még így is gyorsabban, mint főhősünk. Ráadásul félúton az animációs kedv is elfogyhatott, mert míg az elején hősünk megfogja a karokat és gombokat, amiket húzogatni vagy nyomogatni kell, a végén már csak az Erőt használja az interakcióra.

A pontot a torz I-re pedig a végső boss-harc teszi fel, ami harminc másodpercig sem tartott. Ugyan Marcus nem tud harcolni (komolyan, van nála egy pajszer és egy rozsdás machete, de azokat csak védekezésre tudja használni, a támadásai csapkodások a vak semmibe), de az egész borzalom okozóját fél perc alatt megmekkenti.

Mindezeken túl a játék sajnos eléggé bugos, és néha indokolatlanul beszaggat, ami bár szintén megdobja az adrenalinszintet, ha éppen üldöznek, de ezt sem a jó értelemben. Mert nincs is annál megnyugtatóbb, amikor rohansz egy szörny elől, majd a folyosón befordulva a játék egy pillanatra kifagy, te idegességedben teszel egy hirtelen egérmozdulatot és hopp, máris a bestia ölelő mancsai felé futsz.

Szódával elmegy

A fentiek ellenére nem ítélném halálra a Folliát. Egyrészt nagyon átjön a készítők lelkesedése és a zsáner iránti szeretete. Több lélek szorult ebbe a programba, mint mondjuk egy Call of Dutyba. Másrészt, mire a fenti dolgok bosszantóvá válnának, a programnak már vége is van. Első nekifutásra két-három óra alatt kijátszható. Eleve nem hosszú játék, de mivel gyorsan kitanulható, hogy mi triggereli a mumusokat és hová kell szaladni, ha a nyomodba szegődnek, így már csak Marcus mozgási sebessége az, ami kitolja a játékidőt.

És pont ezért gondolom úgy, hogy a 20 eurós produkció még így is túl van árazva. Erre a játékra inkább akkor lenne érdemes beruházni, ha 5000 forint alá megy. Akkor viszont a horror műfaj rajongóinak mindenképpen érdemes egy próbát tenni vele.