A spanyol Moonlight Games csapata imádja a 16 bites videójátékokat, így nem meglepő, hogy első projektjük is ebben a témában készült. A Hunt the Night esztétikus, old school látványvilága tökéletesen megfelel a mai ízlésnek, így a régi motorosok és az újonnan érkezők is otthonosan mozoghatnak benne (már amennyire otthonos tud lenni egy szörnyekkel megpakolt, Medhram nevű hely). A borzongást a maximumra emelő történet mellett azonban a hangeffektek és háttérzenék, valamint a souls-like műfaj nehézségével vetekedő összecsapások valószínűleg megfelezik a fentebb említett potenciális játékosbázist. Ugyan én magam nem vagyok különösebben retró rajongó, a látványvilág és a hangulat egyből beszippantott, végül viszont (spoiler) vegyes érzelmekkel távoztam.
A sötétség ereje
A Hunt the Night már az első pixelekkel és hangfoszlányokkal a tudtunkra adja, hogy itt bizony a horroré a főszerep. Teljesen véletlenül ebben a történetben is egy körforgáson van a hangsúly, csak úgy, mint előző tesztalanyom, a Rusted Moss esetében. Tündéri és emberi korok helyett azonban most a Nappal és az Éjszaka ciklikus váltakozása okozza a problémát: míg a világosságot az általunk is ismert fajok uralják, addig az árnyat gonosz és gyilkos szerzetek. Az emberiség különböző fortélyokkal igyekszik megakadályozni az Éj újbóli eljövetelét, ebben pedig nagy segítségére vannak a stalkerek, vagyis egy elit csoport, melynek tagjai a sötétség erőit a saját hasznukra fordítva veszik fel a harcot a pokoli teremtményekkel. Közülük való Vesper is, kinek bőrébe bújva mi lehetünk Medhram utolsó reménysége.
Ahogy azt már említettem, a körítés mondhatni kifogástalan, amire rátesz egy lapáttal, hogy nemcsak a felütés ígéretes, hanem az itt-ott elszórt történetfoszlányok összessége is. Bármerre is kalandozzunk, a tájak gyönyörűen és hangulatosan vannak felépítve, a hangeffektekből, háttérzenékből pedig mindig tudjuk, hogy mire számítsunk. Ez azért különösen fontos, mert akadnak láthatatlan ellenfelek, kiknek közeledtét csak egy hátborzongató susogás jelzi – de említhetném a megidézett szörnyeket is, melyek mesterét a különös csilingelés alapján találhatjuk meg. Audióvizuálisan tehát nagyon el vagyunk kényeztetve, így szomorú is vagyok, hogy a játékmenetet már nem tudtam annyira élvezni, amennyire szerettem volna.
Nincsen rózsa tövis nélkül
Ennek egyik legfőbb oka, hogy a programban elég nehéz eljutni egyik helyről a másikra. És nemcsak azért, mert minden pillanatban szörnyekkel kell küzdenünk, hanem azért is, mert a térképet teljes egészében kispórolták a repertoárból. Miután beérünk a központi helyszínül szolgáló Ravenfordba – amire találóan csak „fészekként” hivatkoznak –, a játék pedig átvált félig-meddig nyílt világúba, teljesen magunkra maradunk. A másik legnagyobb problémát a karakterek teljes mértékű felismerhetetlensége jelenti: hiába hangoztatta néhány helybéli, hogy ha megakadnék, beszéljek a „valakivel”, „valahol”, egyszerűen nem találtam meg a szóban forgó figurát. Egyébként is kevés olyan NPC van, akivel érdemes szóba elegyedni, így a főtér zsúfoltsága miatt akár könnyen szem elől is téveszthetjük őket. Ez viszont nem lenne szerencsés, hiszen hasznos fejlesztéseket árulnak.
Miután végül sikeresen (és többé-kevésbe egy darabban) megérkezünk a következő területre, különböző puzzle-ök állják utunkat, melyek amúgy kifejezetten változatosra sikerültek: kulcsok keresgélése, helyes sorrendek kitalálása, karok húzkodása satöbbi. Azonban, ha nem figyelünk eléggé a környezetünkre vagy az éppen felszedett tárgyra, akkor itt is könnyen elveszhetünk a bőség zavarában. Ennek oka, hogy a korábban magunkhoz vett összes kellék nálunk marad (és semmi sem jelzi, hogy használtuk-e, vagy szükségünk van-e még rá), így sokszor nehéz kitalálni, melyik a legfrissebb szerzemény, és hogy mit kell vele csinálni. Bevallom, hosszú-hosszú perceket töltöttem a helyes útirány megtalálásával, vagy épp lázasan kutattam egy adott tárgyat, miközben már régen bezsebeltem.
Ha minden fejtörőn és kusza útvonalon sikerült átverekedni magunkat, jutalmunk egy hatalmas főellenfél. Habár a hitbox terén akadnak problémák, összességében azért eléggé rendben vannak a harcok, pláne, hogy többféle fegyver, erősítés és képesség is a rendelkezésünkre áll, így mindenki a maga stílusában kaszabolhatja az ellent. Élvezetes – és ahogyan már említettem –, a soulslike játékok hangulatát idéző főellenségekből tehát nincs hiány, az összecsapásra viszont illik jó előre felkészülni, harc közben ugyanis már nem bogarászhatunk a táskánkban. Vesper amúgy meglehetősen fürge, a játék pedig a közel- és távolsági támadásokra egyaránt kínál opciót – a legjobb taktika persze ezek váltogatása. Lőfegyvereink három ütésenként kapnak egy golyót, energiacsíkunk pedig gyorsan újratöltődik, így könnyedén támadhatjuk ellenfeleink gyengepontjait.
A játékmenet intuitív ki- és megismerése engem leginkább a Tunic-ra emlékeztetett, így aki azt szerette (vagy kifejezetten hordozható programot keres Steam Deckre, amin különösen jól fut) az valószínűleg a Hunt the Nightban sem fog csalódni. Néhány felhasználóbarát javítás viszont még mindenképpen szükséges, hogy igazán meleg szívvel tudjam ajánlani.
