A 2017 augusztusában megjelent Hellblade: Senua’s Sacrifice két okból kifolyólag is megérdemelte, hogy piedesztálra emeljék. Egyrészt sikerült bebizonyítaniuk a készítőknek, hogy a függetlenség zászlaja alatt is lehet AAA minőségű játékot fejleszteni, másrészt olyan témát boncolgatott az opusz, ami sokáig elképzelhetetlennek tűnt a szórakoztatóipar interaktív ágazatában. A főszereplő pszichózisának ábrázolása révén a laikusok számára is érthetővé vált, hogy miként érzékelik a világot azok, akik ebben a betegségben (pontosabban tünetegyüttesben) szenvednek, a sokszor bizonyított Ninja Theory tehetségei pedig a skandináv mitológia szemüvegén keresztül tárták elénk Senua szó szerinti pokoljárását. A játék tehát felnőtt dolgokról értekezett felnőtt (és nem mellesleg rendkívül mutatós) köntösbe csomagolva, az immár az Xbox Game Studios égisze alatt készült folytatás pedig minden téren többet ígért – kezdve a látvány forradalmával, hiszen az már a bejelentő előzetes után világossá vált, hogy a Senua’s Saga: Hellblade 2 fogja csak igazán megmutatni az Xbox Series X-ben rejlő erőt. De vajon az állkapcsokat a padlóra száműző grafikán túlmenően is vannak érdemei az év egyik leginkább várt játékának? Tartsatok velünk, és megtudhatjátok!
Ismeretlen vizeken
A mindenét elvesztő pikt harcos kálváriája úgy ért véget néhány esztendővel ezelőtt, hogy szerelme, Dillion helyett végül önmagát kellett megmentenie, ez a felismerés pedig szépen ki is rajzolta a céljának körvonalait: fel kell szabadítania azokat, akik áldozatul estek a zsarnoki elnyomásnak. A szó szerint viharos prológus elején kiderül, hogy az északiak ismételten elragadták az embereket, Senua pedig elfogatja magát annak reményében, hogy az ismeretlen vidék sötét szívébe érve véget vethet a népeket sanyargató gonoszságnak. A meggyötört protagonista terve azonban nem várt fordulatot vesz, miután az égbe nyúló hullámok ripityára törik a rabszolgatartó hajót, ő maga pedig csakis a fejében harsogó Fúriáknak köszönhetően nem válik a háborgó tenger martalékává. A kudarc hangja csakhamar testet ölt a megannyi szenvedést okozó apja (avagy a Fantom) személyében, Senua azonban megtanulta, miként meríthet erőt a benne lakozó sötétségből, így elhatározza, hogy minden áron eljut a gonosz forrásáig – ha kell, az ellenség oldalán. A főszereplő ugyanis most messze nem egyedül néz szembe a rá váró veszélyekkel, hiszen a történet előrehaladtával többen is csatlakoznak a harchoz, melynek keretében nem csupán emberekkel és draugrokkal kell megküzdeniük, de a kopár vidéket feldúló óriásokkal is, kiknek jelenléte nyomorba taszította a civilizációt. A történet reményvesztett felütése túlzás nélkül a Dark Souls-széria halálra ítélt világát idézi, a cselekményről viszont rendkívül nehéz lenne spoilerek nélkül értekezni, így nem is nagyon mennénk bele abba, hogy milyen kihívásokkal néz szembe Senua a hozzávetőlegesen nyolc óra alatt abszolválható tortúra során.
Már csak a premisszából kiindulva is nehéz lenne beszélni a tényleges történésekről, hiszen hősnőnk továbbra is küzd a belső démonaival, ennélfogva nem egyszerű meghúzni a határt a valódi események és a puszta képzelgések között. Elődjéhez hasonlóan a Senua’s Saga: Hellblade 2 is tömve van szimbólumokkal, melyek teret adnak a sokrétű, egyénfüggő interpretációknak, így egészen biztosan születik majd néhány értelmezés arról, hogy mi is történik pontosan a szürreális kaland során. Annyit mindenesetre elmondhatok, hogy a játék pillanatok alatt leszámol azzal a naiv elképzeléssel, miszerint ténylegesen magunk mögött tudjuk hagyni a múltunkat, hiszen épp abból kiindulva alakíthatjuk a jövőt – ahogy azt a főszereplő is teszi a maga kifacsart módján. Talán mondanom sem kell, hogy ezúttal sem kapunk túl sok vidám pillanatot, sőt, érzésem szerint még az első résznél is több fájdalom várja azokat, akik elindítják a programot – néhány embernél szerintem ki is fogja verni a biztosítékot a címadó harcos véget nem érő szenvedése. A felnőtt korhatár-besorolást indokolja továbbá a naturalista ábrázolásmód is, mivel az első képkockától az utolsóig levágott testrészek és véres holttestek szegélyezik a főszereplő útját – szerencsére sosem válik öncélúvá a brutalitás, holott könnyedén áteshettek volna a készítők a ló túloldalára. A depresszív hangulatra pedig a Shadow of the Colossust idéző üresség teszi fel a koronát, Izland kopár síkságait és sötétségbe burkolódzó barlangjait járva ugyanis valósággal ránk telepedik a magány – sosem gondoltam volna, hogy még egy napsütésben fürdőző mező láttán is elfoghat a szomorúság és a kétségbeesés.
Deja Vu
Így néhány bekezdést követően illene rátérnem arra, hogy mennyivel tud többet a Senua’s Saga: Hellblade 2 az első résznél, és ez az a pont, ahol néhányan talán abba is hagyják az olvasást. Cikkünk alanyának ugyanis esze ágában sem volt elhagyni a járt utat a járatlanért, így azok, akiknek nem jött be a Senua’s Sacrifice, itt sem fogják megtalálni a számításaikat. A folytatás szintén a filmszerű előadásmóddal felvértezett sétaszimulátorok ösvényén halad, miközben fejtörők és egy az egy elleni összecsapások igyekeznek összeragasztani a narratíva szilánkjait, hogy némi tényleges játékmenet is kerüljön az egyenletbe. A puzzle részek többségében újfent az utunkat elzáró szimbólumokat kell felkutatnunk a pálya adott szakaszán, bár ezek mennyiségéből érezhetően visszavettek a készítők, így nem érezzük majd úgy, hogy úton-útfélen a megfelelő gerendákat igyekszünk összehangolni egymással. Ezen túlmenően olyan feladványokkal is összefutunk párszor, melyek keretében dimenziók között váltogatva kell eltüntetnünk vagy láthatóvá tennünk bizonyos elemeket (többnyire sziklákat), így eljutva az alapjáraton elérhetetlennek tűnő helyekre. Szerencsére minden egyes fejtörő épp csak annyira (vagy még annyira se) mozgatja meg az agytekervényeinket, hogy egy pillanatra se törjön meg a történet ritmusa, ezzel is megerősítve, hogy a stúdió a sztorinak rendelte alá a játékmenetet, nem pedig fordítva.
Ehhez igazodva a harcrendszer sem tartogat különösebben nagy kihívásokat, mert bár nem lehetetlenség elhalálozni, jól időzített hárításokkal, valamint az extra löketet biztosító tükrünk segítségével pillanatok alatt véres pontot tehetünk a csetepaték végére – a tökéletes parryt kék színnel jelöli a program, és felettébb látványos képsorokhoz vezet. Ami az ellenfeleket illeti, van ugyan némi változatosság az elénk kerülő rémségek körében (például a lángcsóvával perzselő és a lándzsákat dobáló egyed), de összességében nézve nem szükséges nagy taktikai érzék a legyőzésükhöz, maximum annyit kell csak megtanulnunk, hogy néhány támadást illik kikerülni hárítás helyett. A logikai szegmensekhez hasonlóan ráadásul a harcok számát is leredukálta kissé a Ninja Theory, cserébe viszont sokkalta látványosabbak lettek ezek a részek, hála a pazar animációknak, valamint a több szereplőt mozgató szegmenseknek, melyek során túlzás nélkül egy filmben érezhetjük magunkat.
Ez már a játék?
És ha már szóba kerültek a filmek, vegyük szépen górcső alá a látványt, mivel végső soron ez az a pont, amire mindenki felkapta a fejét az előzetesek láttán. Ahogy az várható volt, a Senua’s Saga: Hellblade 2 lett a legszebb videójáték, amely valaha napvilágot látott, és kötve hiszem, hogy ezen bármi is változtatna az év hátralévő részében. Nemes egyszerűséggel döbbenetes az a látvány, amit elénk varázsoltak a fejlesztők az Unreal Engine 5 segítségével, legyen szó a környezetről vagy a karakterekről – ez utóbbi téren lényegében elértünk arra a szintre, hogy ha egy CGI videó mellé tesszük a programot, nem lehet megmondani a különbséget. Senuának még az utolsó ér is látszik a szemében, bőrén pedig egyenként megszámolhatjuk a pórusokat, amire ügyesen rá is játszik néhány szuperközeli snitt – itt jegyezném meg, hogy az alkotás ezúttal is csak rejtett vágásokat használ, így olyan, mintha egy hosszú jelenet lenne az egész.
A világ kidolgozása is új szintet jelent a játékok történetében, szavakkal ugyanis szinte lehetetlen leírni, milyen elképesztően jól néznek ki a partokat nyaldosó hullámok, a vízben csillogó kavicsok és a fáklya fényében táncoló árnyékok – mindezt úgy, hogy sehol egy kevésbé kidolgozott textúra vagy egymásba lógó elem. Erős szőrszálhasogatás kell ahhoz, hogy fogást tudjak találni a látványon, mivel maximum csak a lépéseinket ignoráló növényzetet tudnám a negatív oszlopba sorolni, de olyan kevésszer tűnhet fel ez a kis hiányosság, hogy igazából említésre sem érdemes. A mindent múlt időbe helyező látványnak azonban ára van, merthogy Xbox Series X-en is csak 30 képkockát tud a program, ám tekintve, hogy a Hellblade 2 sok esetben közelebb áll a filmekhez, mint a videójátékokhoz, emiatt csak kevesen fognak a kardjukba dőlni. Sokkal több embert zavarhat viszont, hogy fekete csíkok kísérnek minket végig az utunkon (az esztétikai hatás érdekében ezeket levágtuk a cikkbe ágyazott képekről), így akik nem kedvelik ezt a megoldást, azok bizony vagy megszoknak, vagy megszöknek.
A Ninja Theory mentségére legyen mondva, hogy ezeknek a sávoknak itt narratív szerepük van, hiszen ezúttal is két Fúria (Helen Goalen és Abbi Greenland nagyszerű alakításában) tolmácsolja Senua kaotikus gondolatait, méghozzá olyan felosztásban, hogy az egyik felirat a fekete csík bal, míg a másik annak jobb oldalán jelenik meg, miközben középen olvashatóak a valódi (vagy legalábbis annak tűnő) párbeszédek. Maga a forgatókönyv (amit amúgy magyar nyelven is élvezhetünk) egyébként annyira igényesre sikeredett, hogy néhány monológ és dialógus valósággal a színpadra kívánkozik, amihez rengeteget hozzátesz a kimagasló színészi játék – a hősnőt megformáló Melina Juergensnek köszönhetően újfent kedvem lett volna díjakkal dobálni a képernyőt, de a többi stábtag is alaposan kitett magáért. Ahogy azt jelzi is a játék, az igazán autentikus élményhez nem árthat egy megfelelő, 3D-s hangzást biztosító fejhallgató, mivel csak így tapasztalhatjuk meg igazán a központi témát adó pszichózist, ahogy a bőr alá kúszó zenei aláfestés is ebben az esetben fejti ki leginkább a hatását – a Heilung nevű zenekar előtt megemelem a kalapom, lehengerlő munkát végzett.
Akárcsak maga a Ninja Theory, a Senua’s Saga: Hellblade 2 ugyanis minden porcikájában remek, a legtöbb esetben pedig egyenesen kiváló játék lett, melynek ott van a helye az év legjobbjai között. Szavatosság terén ugyan nem versenyezhet a nagy, nyílt világú címekkel, hiszen a cselekmény felgöngyölítése mellett mindössze két történet elrejtett darabkáit szedegethetjük csak össze a teljesen lineáris pályákon, ám nem is kell neki, merthogy élmény szintjén így is többet jelent ez a néhány órácska, mint sok AAA cím teljes egésze. A jövőbe mutató megjelenítés, a hibátlan színészi játék és a többféleképpen értelmezhető, felettébb tanulságos sztori mellett ráadásul olyan felejthetetlen pillanatok is helyet kaptak a programban (legalább három), hogy azok láttán még a Naughty Dog is a brit csapattól fog tanácsot kérni a következő játékaihoz, ennél nagyobb dicséretet pedig aligha mondhatnék a minőséggel kapcsolatban. Akik tehát egy kitörölhetetlen élményre vágynak, és nem rettennek vissza a társadalmilag is fontos témáktól, azok mindenképp adjanak neki egy esélyt – persze csak óvatosan, mert nem viccből villannak fel az indításkor olvasható figyelmeztetések!
