Mivel szeretem a horrorfilmeket és nagy Stalker-rajongó vagyok, ezért nem esett nehezemre megnézni a Chernobyl Diariest, főleg, hogy egy barátom is ajánlotta, aki korábban már megnézte – bár nem volt tőle elájulva, de úgy jellemezte a filmet, mint korrekt darabot, aminek nagyon jót tesz a különleges atmoszféra.

És valóban: a Chernobyl Diaries egy korrekt film, mely viszont semmit sem érne, ha nem állna mögötte minden idők legszörnyűbb ipari katasztrófája, és annak félelmetes következményei. A sztori meglehetősen klisés, hisz egy csapat amerikai fiatalról szól, akik egy kijevi kitérő alatt befizetnek egy csernobili túrára az ex-kommandós Juri idegenvezető cégénél. Az odaúton kiderül, hogy az ukrán hadsereg valamiért lezárta a területet, de a szereplőket ez nem érdekli, és amint Juri közli, hogy „tud egy másik utat”, önfeledten vágnak bele a kirándulásba, ami persze később kliséhalmaz horrorba fullad.



A roppant hülyén hangzó magyar cím (Ideglelés Csernobilban) talán sejteti, milyen stílusú horrorról van szó: a film nagy részét kézikamerás felvételek teszik ki, melyeket szinte észrevétlenül vált le a klasszikus operatőri munka. Tehát nem teljesen dokumentarista stílusú moziról beszélünk, hanem amolyan hibridről, ami végül is nem baj, mert a Paranormal Activity sikere folytán lassan Dunát lehet rekeszteni a megannyi egyforma „jaj, de ijesztő, hogy szart se látni” típusú filmmel. De még a viszonylag ügyes váltás ellenére is tény, hogy ez a film semmi, de semmi meglepőt nem tartogat. Ha láttatok már hasonló horrofilmet, percről percre meg fogjátok tudni jósolni, hogy mi fog történni.

Hogy akkor mégis mitől válik korrektté a Chernobyl Diaries? Hát a hangulattól. Pripjaty elhagyatott épületei már önmagukban is rémisztőek, és további jó pont, hogy a film ellenségét az utolsó percekig rejtve tartják a szemeink elől. Ehhez a remek atmoszférához már csak jó színészi játék és igényes forgatókönyv kellett volna, hogy megszülessen a Grave Encounters méltó utódja. Sajnos azonban a karakterek iszonyú sablonosak, a színészek, még ha a tehetségük engedné sem képesek kihozni belőlük semmit. Egyedül Juri sikerült jól, de ezt is inkább az őt megformáló Dimitrij Dacsenkónak köszönhetjük, mintsem az írógárdának. A rusztikus férfi tekintete többet mond ezer szónál, fantasztikus látni, ahogy a nyugodt, tapasztalt katona szép lassan pánikba esik.

A Chernobyl Diariest elsősorban azoknak ajánlom, akik szeretik a Stalker-játékokat, illetve ismerik és kedvelik a szocialista korszak keleti filmjeinek sötét és magányos atmoszféráját. Aki csak a horrorélmény miatt szeretné megnézni, azt óva intem: ennél sokkal jobb filmek is vannak a műfajban, nem biztos, hogy a témára kevésbé fogékony nézők is elégedettek lesznek.