1993-at írtunk, hétévesen épp az első osztályt tapostam, és valahogy sehogy se találtam meg a közös hangot az osztálytársaimmal. Hogy ez az én, vagy az ő hibájuk volt-e, ennyi év távlatában teljesen mindegy, annyiban viszont mégis van szerepe, hogy mivel nem igazán haverkodtam senkivel (értsd: velem nem akart haverkodni senki), mindig otthon voltam suli után, és igyekeztem elfoglalni magam így vagy úgy.

Egyik nap aztán feje tetejére állt a kis világom: édesapám, aki egy távközléssel (is) foglalkozó állami cégnél volt műszerész, haza állított egy laptoppal, amin bizony játszani is lehetett. A fekete-fehér kijelzővel felszerelt, Compaq márkájú masina egy 486-os processzort foglalt magába, ami abban az időben majdnem csúcskategóriának felelt meg. Bár manapság minden parkban találni egy kölyköt Macbookkal az ölében, ’93 IT-fronton egy viszonylag sötét kor volt itt Magyarországon, a laptop, mint koncepció, csak a szupergazdagok látószögébe került bele, így az, hogy én hordozható PC-n kezdhettem gamer pályafutásom (amit még nyaralni is rendre elvittünk), jelentős kiváltságnak mondható. (A gép egyébként egy hét után bedöglött, és apám kapott egy másikat, ugyanolyan hardverrel, de színes LCD-kijelzővel.)

Szóval képzeljétek el, hogy édesapám a IX. kerületi panelben egy ilyen kincset rejtegetett, rajta életem első játékaival. A számítógépről akkor még csak annyit tudtam, hogy gombok vannak rajta és világít, de amikor apám leültetett maga mellé, elővett egy szakadt doboznyi floppyt, majd elkezdte felmásolni a tartalmukat a jó kis Norton Commander segítségével (Windows 3.0 is volt a masinán, de akkoriban még a DOS dominált), kezdtem sejteni, hogy ezzel a fekete, műanyag borítású vacakkal igen jó kapcsolatom lesz a jövőben. És mielőtt még megkérdeznétek: nem, nyilván nem jogtiszta floppykról volt szó, de mentségünkre szólva kis hazánkban a ’90-es évek elején az eredeti játék fogalma nem igazán jelentett semmit, a programokat a lelkes gamerek orrba-szájba másolgatták és csereberélték, olyan helyeken, mint a Petőfi Csarnok előtti piac.

Három játék került fel akkor a 100 MB-os merevlemezre: a Dina, az Autós és a Wolf. Mivel apai ágon nálunk csak én voltam angolos, ezért a sok, kiolvashatatlan címet a lehető legegyszerűbb formára butítva használatuk – ezeket a játékokat a retrokor játékosa mint Bomberman: Dyna Blaster, Stunts (erről a RetroGuruban is megemlékeztünk) és Wolfenstein 3D ismeri. Pár napja írtam egy hírt a PC Guru Online-on arról, hogy egy skót tizenéves kis srác majdnem megölte egy online játszópajtását, a brutális támadásért pedig a skót rendőrség szerint a Gears of War 3 a felelős. Manapság állandó vesszőparipa, hogy gyerekek nem játszhatnak erőszakos játékokkal, de én bizony hétévesen már Wolfenstein 3D-ztem, és minden bitjét imádtam. Hogy miért nem lett belőlem pszichopata gyilkos? Nem tudom. Talán mert édesapámmal együtt játszottunk, aki maga is úgy bámulta a képernyőt, mint egy nagy gyerek, és érezhető volt, hogy nem kell a rajta látottakat olyan véresen komolyan venni. Szerintem ma is ez kéne, egyszerű odafigyelés, nem egyre nagyobb, szemet is kiszúró 18-as karikák, bár az is igaz, hogy aki látta már a Wolfenstein 3D-t, az tudja, hogy az abban látható grafika még az 1992-es megjelenéskor sem számított igazán fejlettnek.

A Wolfenstein lett az én mindennapi pótszerem: az iskola unalmas volt, a többi gyerek fárasztó és ellenséges, alig vártam hát, hogy minden délután leülhessek kicsit a gép elé és lőhessem a gonosz nácikat (persze a dolog ideológiai háttere ismeretlen volt számomra, elég volt annyit tudnom, hogy ők a rosszfiúk, én meg a jó). Visszanézve vicces, de mivel nem tudtam angolul, kísérletezni meg nem mertem nagyon a játékkal, félve, hogy elrontok valamit, ezért fogalmam sem volt róla, hogy lehet menteni. Így aztán minden fejezetet normál fokozaton játszottam le, megállás nélkül, másfélórás menetekben. Mivel a szüleim látták, hogy nincs rám negatív hatással a gép, pár hét elteltével már egyedül mertek hagyni vele, így valószínűleg ők sem értették, miért volt sokszor olyan csipás a szemem. Máig emlékszem életem első igazi boss-harcára: a Wolfenstein 3D első fejezetének végén egy hatalmas, üres terembe jutottam, és bár akkor még fogalmam sem volt róla, hogy most főellenséggel kell farkasszemet néznem, a szívem mégis a torkomban dobogott – shit just got real!

Sétáltam körbe-körbe, de nem történt semmi. Már kezdtem azt hinni, hogy vaklárma az egész, és ez egy ilyen fura, üres szint. Erre egyszer csak elém ugrott egy hatalmas fickó, a kezében két gépágyú, én meg tízszeres pulzusszámmal tenyereltem a Space-re (valamiért arra volt állítva a tüzelés), csapkodtam a kurzorbillentyűket, össze-vissza hajlongtam az apró képernyő előtt… és győztem.

Hihetetlen érzés volt.

Azóta vagyok megszállott FPS-fanatikus. Rengeteg stílust szeretek, de a lövöldözős játékok a lételemem, főleg, ha nem kell a multival szenvedni. Félreértés ne essék, nem vagyok béna többjátékos módban sem, anno az első két Call of Duty magyar szerverein mindig az élen voltam (persze TDM-ben és DM-ben, az S&D-t rühellem, túl lassú). Csak nem köt le annyira a dolog, mert nincs meg benne az a szívdobbantó lelki sokk, amit a Wolfenstein 3D első boss-harca óta üldözök. Ezért is vagyok most nagyon boldog, amiért egy tehetséges csapat dolgozik az új Wolfon – a 2009-es változatot legszívesebben elfelejteném.

A gépen lévő másik két játék, a Stunts és a Bomberman is örök kedvenceimmé váltak, bármikor le tudok ülni eléjük pár órára. De egyik sem volt rám olyan hatással, mint az id remekműve. Igazán szerencsés vagyok, amiért ez a játék viszonylag korán eljutott hozzám, mert azóta sokakkal beszéltem, és rájöttem, hogy a kortársaim többsége annak is örült, ha nem égett szénné a család közös Commodore 64-ese.

Ritka jó helyzetből indultam tehát, de azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem voltunk gazdagok, ez a gép céges volt, én pedig csak évekkel később kaptam egy saját 486-ost, akkor, amikor már minden P2-es gépeken nyomult. Szóval a korai szerencsém egy időre elhagyott, mivel pedig a 66 MHz-es masinám csak a stratégiai játékokkal birkózott meg, az FPS-eket egy ideig hanyagolnom kellett. Na, de ez egy másik sztori, már így is eleget merengtem a múltban…