Ez a Föld ugyanis nem az általunk ismert hely, legalábbis többé már nem emlékeztet rá: egy ismeretlen kataklizmát követően az emberiség a kihalás szélére sodródott, a bolygót radioaktív mezők lepték el, az időnkénti meteorhullások átrajzolják a tájat, a mágneses viharokon túl pedig a savas eső és a nukleáris tél is kifejezetten mindennapos. Ilyen körülmények között boldogulni látszólag lehetetlen feladatnak tűnik, de a Surviving the Aftermathban rajtunk múlik, hogy az emberek egy kezdetben maroknyi csoportja fel tudja-e venni a harcot az elemekkel, és új civilizációt tud-e kiépíteni a korábbi romjain.

MINDEN KEZDET…

Ennek megfelelően a Surviving the Aftermath egyszerre hagyományos városépítő- és túlélőjáték, ahol a procedurálisan generált világtérkép egy pontján kell letelepedni, és ott egy önellátó és önműködő kolóniát kialakítani. Az induláshoz a nehézségi szinttől függően kapunk ugyan némi segítséget (a kihívás számtalan kategóriával skálázható), de már az első percekben muszáj lefektetni egy olyan ipari gépezet alapjait, amely a település növekedésének katalizátorává válhat.

Nem meglepő módon ehhez nyersanyagra lesz szükség, amit számtalan módon lehet begyűjteni: alapvetően minden nyersanyaggyűjtő épülettípusnak elég csak egy kitermelő területet kijelölni, és onnantól fogva automatikusan zajlik a folyamat. Csakhogy az összeszedhető cuccok száma extrémen véges, a kis deszkahalmok, a betonromok, a bogyókkal roskadásig pakolt bokrok elég gyorsan elapadnak, a többi típushoz pedig speciális épületre van szükség.

A műanyag-feldolgozó szeméttelepekről guberálja ki (két külön kategóriába) az értékesebb darabokat, míg a fémfeldolgozó ugyanezt nagyobb fémhalmokkal teszi meg. Idővel persze egy-két nyersanyag kapcsán egyszerűsödnek a dolgok, fát és deszkákat favágókkal, fafeldolgozó üzemekkel lehet a leggyorsabban összegereblyézni, étkezés esetén pedig lényegesen többet hoz a konyhára, ha a lakosok elkezdenek halászni és vadászni, vagy épp földet művelni.

FROST ÉS PUNK

Ezen nyersanyagtípusok közös jellemzője az is, hogy idővel muszáj őket átkonvertálni a komplexebb épületek és eszközök létrehozása érdekében. Remek példa erre az ételkészítés, ahol a termőföldeken több különféle zöldségfajta közül is lehet választani (krumpli, kukorica, káposzta), és ezek önmagukban is fogyaszthatók, de egy főzőház képes zöldség-, hús- vagy kombinált készételeket is előállítani, melyek így már több ember ellátására alkalmasak, és az elégedettségi szintet is növelik. Ugyanezen alapelv mentén működik az ipar, a hideg ellen érdemes ruhát gyártani a szövetet használva, a fémszemétből pedig akár finomműszerek is készíthetők, melyek birtokában már az áramtermelés sem ördögtől való gondolat.

Manuális munkaerőről lévén szó – gépeknek, járműveknek jelenleg nyoma sincs – ez a folyamat persze nem túl gyors, de legalább egyszerű: elég csak felhúzni az épületet, azt feltölteni munkásokkal, majd nézni, ahogy pörög a számláló, és megtelnek a raktárak. A nézelődés, a passzív várakozás sajnos meglehetősen korán be tud ütni, főleg hosszútávon, amikor a település – jó esetben – már eléggé önjáró, és ott inkább csak felvigyázóként kell teljesíteni, nem a tüzeket oltani.

De azért arra is lesz azért bőven lehetőség, a véletlenszerűen beköszönő természeti katasztrófák ugyanis nem csak az épületekben tudnak kárt tenni (akár teljesen elpusztítva azokat), de az emberekben is: a több hullámban támadó betegségek mellett is toronymagasan kiemelkedik az a nukleáris vihar, amely olyan mértékű sugárbetegséget vált ki, amely könnyedén ki tudja irtani az összes létező civilt, ha épp nincs elég gyógyszerünk és orvosunk.

APOKALIPSZIS 3.0

Szerencsére ez egy extrém eset, ráadásul többféleképpen felkészülhetünk rá: a természeti katasztrófák előtt mindig kapunk jelzést, amiből kiderül, milyen esemény fog bekövetkezni, milyen típusú kárt tud okozni, és miként lehet védekezni ellene. A halál sem a vég, a város kapuján alkalmanként újabb és újabb túlélők kopognak, akiket befogadhatunk a településre, gyarapítva ezzel nemcsak a lakosságot, de a munkaerőt is. Sőt, mi magunk is a falakon túlra merészkedhetünk, amikor felfedező csatlakozik a városhoz. Ezen felfedezők naponta egyszer kalandozhatnak: felfedhetik a ködbe vesző zónákat, kikutathatják az ellenfeleket és a banditák bázisait, nyersanyag-lelőhelyekre bukkanhatnak, és idővel más, a gép által irányított falvakra is rábukkanhatnak, melyekkel még kereskedni is lehet.

Ez a világtérképes felfedezés mindig roppant izgalmas, és használata létfontosságú is, mert rengeteg erőforrás – jódtabletta, gyógyszer, mikrocsip – csak és kizárólag ilyen módon szerezhető be. A gyűjtögetés cseppet sem kockázatmentes, sokszor ellenfelekkel kell érte megküzdeni, ezen csatákba pedig simán belehalhat a felfedező, ahogy abba is, ha egy adott nyersanyag egy veszélyes helyen, mondjuk, egy egykori város romjainál vagy egy a sivatagban lezuhant utasszállító mélyén található.

Kockáztatni viszont muszáj, a nyersanyagok mellett a világtérképről szerezhető be a kutatópont is, amely a több kategóriára osztott fejlesztési fa egyes elemeinek megnyitásához szükséges. Ilyen lehet az áramtermelés, az energiatárolás, a magasabb szintű földművelés, vagy épp maga a kereskedés, azaz így juthatunk új épülettípusokhoz, és a település boldogulását elősegítő fejlesztésekhez.

A Surviving the Aftermath már a jelenlegi állapotában is rettentő távol áll attól, hogy kezdetlegesnek lehessen nevezni, és bár sok benne az üresjárat és a várakozás, a kiszámíthatatlan események miatt mégis folyamatosan fenn tudja tartani az izgalmat. Korai hozzáférésben még bő egy éven át kapja majd a frissítéseket, ezzel tovább gazdagítva remek alapokon nyugvó játékmenetét. A világvége pedig bár nem túl szép dolog, de ebben a formában kifejezetten szórakoztató!