A 21. században két olyan év is van, ami videójátékos szempontból az abszolút csúcsot jelenti. Az egyik mindenképp 2007, hiszen ekkor olyan címek jelentek meg, mint a látvány forradalmát elhozó Crysis, a Call of Duty-sorozatban paradigmaváltást eredményező Modern Warfare, az art déco stílust tökéletesen implementáló Bioshock, vagy a Bungie trilógiáját lezáró Halo 3. A sort pedig hosszan folytathatnánk, hiszen ezzel a pár példával csupán a felszínt kapargattuk. A másik ilyen termékeny esztendő pedig 2004, ami szintén az FPS zsáner szerelmeseinek (na meg a GTA-rajongóknak) okozta a legemlékezetesebb pillanatokat, hiszen márciusban megjelent a Crytek debütáló játéka, a Far Cry, egy hónapra rá a féktelen hentelést remek fizikával megtámogató Painkillerben hadakozhattunk a démoni hordákkal, augusztusban pedig egy legendás széria következő felvonása is bekopogott a Doom 3 képében. És akkor még el sem érkeztünk az év végi hajráig, novemberben ugyanis annyi kiváló alkotás landolt a boltok polcain, hogy még egy Top 5-ös lista is könnyedén kijött belőlük. Következzenek hát azok a játékok, melyeket már kiszolgálnának a dohányboltban.
5. Halo 2
A sort Master Chief november 9-én megjelent második kalandjával kezdenénk. A Halo 2-vel a Bungie kibontotta a játék univerzumát, hiszen míg az első (amúgy történelmi léptékű) epizód során jobbára egyetlen Halón tevékenykedtünk, addig a második fejezetben már megfordultunk az ostrom alatt álló Földön, a Forerunner nevű ősi faj bázisain, egy másik gyűrűn, sőt még a Covenant szent városában, High Carity-ben is rendet tehettünk. Vagy épp megvárhattuk, hogy mások lerendezzék egymás között a nézeteltéréseket, ugyanis egy épp kibontakozóban lévő polgárháborúba csöppentünk bele. A csapatra azóta is jellemző kiváló gunplay és mesterséges intelligencia természetesen itt is része volt a csomagnak, melyeknek köszönhetően minden összecsapás intenzív, sok résztvevős élményt kínált, újdonság gyanánt pedig immáron két (akár eltérő típusú) fegyverrel is oszthattuk a békét, tovább növelve a lövöldözés élvezeti faktorát.
Ami pedig ennél is nagyobb pluszt jelentett, hogy a szűkszavú Spartan katona mellett egy másik karaktert is irányíthattunk, méghozzá az ellenség soraiból. Az Arbiter nevű Elite harcos célja eleinte a renegátok felkutatása volt, később viszont rájött, hogy a Covenant prófécia egy merő humbug, ami a biztos pusztulást jelentené, így végül ő maga is célkeresztbe került. A Halo 2 hosszabb és változatosabb volt, mint elődje, és bár a kereket nem találta fel újra, mégis a Bungie karrierjének egyik legkiemelkedőbb darabjának mondható.
4. Need for Speed: Underground 2
Szintén 9-én jelent meg a szebb napokat is látott Need for Speed-széria legendás darabja, az Underground 2. Az EA Black Box – az előző felvonás hagyományait folytatva – ismét a tuningolásra és az illegális utcai versenyzésre helyezte a hangsúlyt (nem titkoltan a Halálos iramban sikerei miatt), ám ezúttal kiszabadulhattunk a kötött pályáról, és Bayview városát szabadon a nyakunkba vehettük. A terep változatosságára egy csepp panaszunk sem lehetett, hiszen a belvárosi pompa mellett száguldozhattunk a többsávos autópályán, de felmehettünk akár a hegyekbe is – az innen elénk táruló város látványa akkoriban lenyűgözőnek hatott, a hangulatról nem is beszélve. Az autófelhozatal is csillagos ötösre sikeredett, pláne, hogy nem drága luxusjárgányokkal szánthattuk fel az aszfaltot, hanem olyan hétköznapi vasakkal, mint például a Peugeot 206, a Honda Civic, vagy a Toyota Corolla.
A verdák tuningolása pedig maga volt az álom, lényegében még a csomagtartóban elhelyezett hangrendszer világítását is testre szabhattuk (miután persze testre szabtuk magát a hangrendszert), a számos matricáról és karosszériaelemről nem is beszélve. Ebből a hangrendszerből pedig remek zenék szóltak (többek között a Rise Against, a The Doors, Paul van Dyk és Xzibit nótái is felcsendültek), olyanok, amelyekről az elmúlt évek NFS-ei már csak álmodnak – és nem úgy tűnik, hogy az Unbound megtöri ezt az átkot. Az Undeground 2 máig milliók kedvence (a rá egy évre érkező Most Wanted mellett), ami nem is csoda, hiszen más autós játék azóta sem tudta átadni ezt az életérzést.
3. Half-Life 2
Gordon Freeman 2004-ben (némi szükségszerű halasztást követően) visszatért, méghozzá egy olyan FPS-ben, amit teljes joggal tekintenek sokan (köztük én is) máig a műfaj abszolút királyának. A házon belül fejlesztett Source Engine (ami egyébként nem ebben, hanem a szintén novemberben, pontosabban elsején megjelent Counter-Strike: Source-ban debütált) a Havok fizikai motorral megtámogatva olyan prezentációt szolgáltatott, ami még a Doom 3 és a Far Cry ellenében is a gond nélkül megállta a helyét. Lényegében a legkisebb tereptárggyal is interakcióba léphettünk, a fizika pedig az esetek túlnyomó részében a valóságnak megfelelően viselkedett – jó pár feladvány is épült ennek bemutatására. Valamint a Gravity gun (melyről a feltalálók világnapja kapcsán készült cikkben írtunk részletesebben) is a motor képességeit hivatott demonstrálni, méghozzá példátlanul élvezetes formában – elég csak a Ravenholm pályára gondolni.
De a technikai vívmányokon túl is számos érdemmel bírt a játék, a sztorit átvezetők nélkül is képes volt érthetően előadni, a terepek változatossága a műfajon belül a mai napig párját ritkítja, ahogy a játékmenet sokszínűsége is, hiszen a lövöldözés mellett járműves részek, puzzle feladványok, vagy épp óriási rovarok terelgetése is része volt a repertoárnak. Mivel a Half-Life 2-t 18 esztendő alatt egy FPS sem tudta letaszítani a trónjáról (persze ez szubjektív), könnyen lehet, hogy ez már csak a Valve-nak fog sikerülni – már amennyiben persze megtanulnak háromig számolni.
2. World of Warcraft
November 23-án még talán maga a Blizzard Entertainment sem gondolta volna, hogy a játékipar egyik legmeghatározóbb alkotása gördült le a szalagról. Az addig csupán RTS-ekben látott világot MMORPG-be helyező World of Warcraft lényegében zárójelbe tett minden addigi próbálkozást a műfajon belül, és lerakott olyan alapköveket, amelyekre később nemcsak a számos (a hamarosan érkező Dragonflighttal együtt 9) kiegészítő, de a játék farvizén felúszni kívánó tucatnyi próbálkozás is épült. Mindegy, hogy a Szövetség vagy a Horda oldalán szálltunk harcba, egy olyan masszív világ tárult elénk, amihez hasonlót a zsánerben még nemigen láthattunk. Azeroth földje ráadásul tömve volt tennivalóval, alapjáraton több mint 2000 küldetés várta a szociális életét megunt játékosokat.
A napi betevőt a számos szakma kitanulásával (például kovács, mérnök, alkímia, gyógynövénytan satöbbi) szerezhettük meg, valamint az állandó farmolásból/gyilkolászásból is kiszakadhattunk általuk. Bármelyik kasztot is választottuk a játék elején (melyből kezdetben összesen 9 volt), maga a harc jobbára szimpla gombnyomkodásból állt, nem bonyolították túl a rendszert, ami jól is jött az összecsapások során, hiszen egy-egy helyzetben kimondottan kaotikussá válhatott a csatatér. Emelett a részletgazdag fejlődési rendszer (csak a loot!), a számos újítást kínáló aukciós ház, valamint a temérdek – értelemszerűen masszív csapatmunkát igénylő – endgame tartalom is gondoskodott arról, hogy játékosok milliói veszítsék el a kapcsolatukat a külvilággal. Ez pedig sokaknál a mai napig tart.
1. Prince of Persia: Warrior Within
A hónap végén, november 30-án még befutott a Ubisoft által 2003-ban revitalizált Prince of Persia-széria második fejezete, az elődjénél sokkalta komorabb körítést kapott Warrior Within. Amíg ugyanis a The Sands of Time egy élénk színekkel felvértezett, könnyed hangvételű akció-platformer volt, addig a folytatás egy depresszív, sötét alkotásként látott napvilágot, aminek vajmi kevés köze volt az eredeti játékok hangulatához – ezt viszont szerencsére csak kevesen érezték blaszfémiának. A Dahaka, tehát az idő őre által üldözött herceg a történet szerint az Idő szigetére próbál eljutni, hogy megakadályozza a homok létrehozását, ezzel elejét véve annak, hogy a szörny egyáltalán a nyomába eredjen – hiszen, ha nincs az Idő homokja, ami által kijátszhatta a sorsot, akkor le is van tudva a gond. A dolgok aztán természetesen hamar (már a prológus során) félresiklanak, így a főhősnek ismét kardot kell ragadnia céljai eléréséhez, ráadásul rögtön kettőt.
A Warrior Withinben ugyanis már két pengével vagdalkozhattunk, amiket akár a legyőzött ellenfelektől is szabadon elvehettünk, a harci kombók terén pedig valóságos Kánaánt kínált a játék. A repertoárban ráadásul számos kivégzés helyet kapott – nem véletlen a 16-os plecsni a dobozon. Az összecsapások mellett értelemszerűen hősünk akrobatikus képességei sem maradtak kihasználatlanok, rengeteg ügyességi feladvány során kamatoztathattuk tudásunkat, természetesen az idő manipulálására alkalmas képességek hathatós segítségével. A játék a szokatlan körítés ellenére is óriási népszerűségre tett szert a rajongók körében, szóval ki tudja, talán ha egyszer sikerül befejezni a The Sands of Time felújítását, akkor erre a sokszor érvágós történetre is sor kerül.
Ezek lettek hát volna a nagykorúvá érett (vagy napokon belül felnőtté váló) gyöngyszemek 2004-ből, a listát pedig akár még bővíthetnénk is. November 17-én jelent ugyanis meg Kodzsima Hideo egyik legnagyobb hatású játéka, a széria előzményeként szolgáló (és talán felújítást is kapó) Metal Gear Solid 3: Snake Eater, ami egészen új szintre emelte a lopakodós műfajt. De szintén értekezhettünk volna hosszabban a klasszikus többjátékos élményt a Valve motorjára ültető Counter Strike: Source-ról is, ha pedig már Source: A Troika Games hattyúdala, a botrányos állapotban (erről itt értekeztünk hosszabban) debütált, ugyanakkor lehengerlő történettel és atmoszférával bíró Vampire: The Masquerade – Bloodlines is november 16-án látott nap- pontosabban holdvilágot, hiszen a vérszívók köztudottan nem bírják a sárga korong fényét. 2004 termékeny év volt, és csak remélni tudjuk, hogy lesznek még hasonlók.
