Az indie videojátékok mára eljutottak arra a szintre, hogy bizony nagyon sokszor maguk alá gyűrik az AAA kategóriás címeket és még jól be is mutatnak nekik, mondván: „Látjátok, így kell ezt csinálni!”. Független, olykor csak néhány fejlesztőből álló csapatok munkái ezek, és mégis képesek többet adni, nagyobb hatást gyakorolni a játékosra, mint a már említett, jóval nagyobb költségvetésű társaik. Emellett igazán mély érzelmeket is ki tudnak váltani, elgondolkodtatni, rávenni, hogy emlékezetünkben nagyon sokáig megőrizzük őket. Révedjünk egy picit vissza a múltba, és vegyünk sorra néhány kiemelten fontos alkotást a kategóriából.
10. Super Meat Boy (2010)
Minden idők egyik legnehezebb platformjátéka, aminél a 100%-ért már vért kell izzadni, méghozzá szó szerint, hiszen ha meghalunk a játékban, akkor vérvörös húscafatokra hullunk szét. A Super Meat Boy az a platformer, aminek már a betanító pályái is nehéznek számítanak, hát még a játék második fele! 200%-on pörög az adrenalin, miközben az egyik oldalról a másikra kellene átjutnunk halál nélkül, azonban ezt temérdek halálos csapda nehezíti. Bár a program igen szépen jutalmaz minket, innentől fogva divat lett a játékos szívatása, és például a Cuphead is ennek köszönheti későbbi sikerét. 2010-ben még csak ámultunk, hogy mennyi kihívást rejthet egy indie játék (és milyen stílusosan nézhet ki – nem beszélve remek humoráról), ugyanakkor örömmel töltött el bennünket, hogy mennyire szépen fejlesztette ügyességünket és reflexeinket. Jó hír, hogy idén érkezik a folytatás is, Super Meat Boy Forever címmel!
9. Hotline Miami (2012)
Ismét egy eléggé nehéz játék, aminél én konkrétan órákra ragadtam le egy pályán, majd némi változatos káromkodás után töröltem az egészet, de csupán azért, hogy még aznap este újratelepítsem és visszatérjek tovább próbálkozni. Mert hiába mocsok módon nehéz a Hotline Miami, az egyetlen gombos újraéledéssel eléri, hogy annyira könnyedén ne adjuk fel a szintek teljesítését. Ehhez jön még a remek, ’80-as évekbeli stílus és a felülnézetes, GTA-szerű körítés, a túltolt brutalitás és az azonnal fülünkbe kúszó synthwave zene, amit én speciel azóta külön is hallgatok. A 2015-ös folytatás talán még jobban is sikerült, mint elődje, köszönhetően a komolyabban megírt narratívának. Érdemes a két játékot egyetlen pakkban megvenni (Steamen sokszor fillérekért dobálják), hiszen a sztori ugyebár összefügg, illetve, ha valaki egyszer rákap a játék ízére, nagyon nehezen szabadul tőle.
8. Cuphead (2017)
A ’30-as évek rajzfilmjeit idéző Cuphead a kissé elfeledett run and gun műfajba hozott némi vérfrissítést, és bár pályái is elég emlékezetesek, számomra inkább a remekül megrajzolt – egyben kegyetlen nehéz – főellenfelei maradtak meg, mint sírig tartó traumák. Bár a játék látszatra aranyosnak tűnik, tartalmát tekintve egy igazi Dark Souls-nehézségű platformer cucc, amiben el lehet felejteni a checkpointokat, így ha meghalunk, kezdhetünk mindent az elejéről. Itt a gyakorlás és a pályák, illetve az ellenfelek kiismerése alapkövetelmény, viszont annál nagyobb a sikerélmény, ha túljutunk rajtuk. Vásárolhatunk ilyen-olyan fejlesztéseket is, azonban mindennél nagyobb előny, ha nem egyedül, hanem egy haverral, baráttal/barátnővel vagy tesóval karöltve vágunk neki a kalandnak, hiszen itt végre támogatott a kétjátékos co-op, ami az utóbbi évek egyik legélvezetesebbje!
7. Papers, Please (2013)
A határőr-szimulátor, melyben egy fiktív kommunista országban, Arstotzkában teljesítünk szolgálatot, és bizony nagyon oda kell figyelnünk, hogy kit engedünk be dicső nemzetünk karjai közé. Feladatunk, hogy az érkezők útleveleit és különféle papírjait átvizsgáljuk, ha gyanúsnak találunk valamit, akkor azt jelentsük, majd dönthetünk, hogy beengedjük az illetőt vagy sem (sőt, akár be is zárathatjuk!). Ez nem csupán azért nehézkes, mert ki kell szűrnünk a terroristákat vagy rendbontókat, de munka végén etetnünk kell a családot, fizetnünk a lakbért, és ha megbetegszik egy családtag, akkor a gyógyszert is mi intézhetjük. Fizetésünk pedig igen szerény, ezért meg kell fontolnunk, hogy például elteszünk-e némi csúszópénzt egy átengedésért cserébe, vagy mondjuk összejátszunk az egyik simlis őrrel – azonban mindezzel nemcsak munkánkat, de életünket is kockáztatjuk a Nagy Testvér mindent látó szemei előtt.
6. Shovel Knight (2014)
A 2D-s pixelgrafikás platformerek legnagyobb nyertese, melyben a másodperc törtrésze alatt beleszokunk az irányításba (mondjuk, csak két gomb kell, az ugrás és a támadás), és a címszereplő lovaggal már neki is vághatunk kedvesünk megmentésének, viszont holmi fényes kardok helyett egy lapáttal gyakjuk le az ellenfeleket. A Shovel Knight egyértelműen a NES sikercímeire (Castlevania, Mega Man, itt-ott némi DuckTales és Super Mario) hajaz, a nosztalgiafaktor pedig maximálisan elviszi a hátán, legyen szó a látványvilágról vagy 8bitesre hangszerelt zenéiről. Old school ugra-bugra ez, méghozzá abszolút a retrózás jegyében, temérdek utalással más játékokra, mindezt kellemes humorral fűszerezve – kívánhatna ennél többet egy igazi gamer?
5. Gone Home (2013)
A sétálószimulátorok reneszánsza ugyan nem itt indult, de itt értek el ezek az alkotások arra a pontra, hogy a játékmenetet végleg feláldozhatták a narratíva oltárán, ezáltal olyan remekműveket kaphattunk, amikben az égvilágon semmi akció nincs, csupán haladunk előre a szuperül megírt történettel. 1995-ben járunk, mikor is Kaitlin európai körútjáról tér haza, és a családi házat üresen találja. Az egész játék során csupán tárgyakat kell megvizsgálnunk, leveleket, újságcikkeket és különféle feljegyzéseket elolvasnunk, amikből szépen lassan összeáll egy rendkívül szomorú szerelmi sztori, középpontjában kishúgunkkal, Sammel. Bár a végére megpróbál egy kicsit beparáztatni, nem kell attól tartanunk, hogy a nagy revelációt rejtő padláson majd holmi démonokba botlunk – a Gone Home végig megmarad a realitás talaján, és pont emiatt annyira zseniális.
4. Minecraft (2011)
A játék, amely felváltotta a Legót. A 2010-es évek elején robbanásszerűen tört be a köztudatba a Minecraft, boldog-boldogtalan játszotta (köztük persze én is!) és a YouTube olyan szinten telítődött vele, hogy sok csatorna a mai napig kitartóan megél a Minecraft-gameplayekből. 2015-ben átlépte a 20 milliós (!) eladási példányszámot, holott a játék semmi komolyabbat nem kínált már a kezdetekben sem, minthogy adva van egy világ, amiben kreatívkodhatsz, és tessék, a többi rajtad múlik! Ha akartál, hónapokon át eléldegélhettél növénytermesztésből a farmodon, ha akartál, elmehettél a bányába kincseket keresni, de engem például a határtalan építkezés kötött le hosszú hetekre. Ráadásul a Minecraft közössége a mai napig példaértékű, hiszen tagjai megannyi ingyenesen letölthető modot, skint, és egyéb cuccokat kreálnak a játékhoz, amikkel még jobban ki lehet tolni a rá áldozott időt. Itt nem egy MMORPG-ben vagytok, ahol a világ már előre legyártott és benne kalandozhattok a haverokkal…itt ti magatok teremtitek a világot!
3. Stardew Valley (2016)
Azok közé tartozom, akiket anno a Farmville is maximálisan le tudott kötni, és egészen addig lelkesen műveltem virtuális kis kertemet, amíg egy Facebook-os ismerősöm el nem kezdett nekem nagyértékű rare cuccokat szórni ingyen – onnantól már nem sok kihívást láttam a farmerkedésben. Aztán jött a Stardew Valley, és minden megváltozott! Emlékszem, eleinte több órás gameplayeket néztem róla, majd hamar megvásároltam az állandóan igen szerény áron kínált játékot, és bár elhatároztam, hogy csak belenézek, megépítem a farmomat, max. elvetek néhány magot, hirtelen arra eszmélten, hogy már rám esteledett és négy órája folyamatosan tolom a farmerkedést! Az egész programból szinte árad a nyugalom, így a nap bármely szakaszában nyugodtan leülhetünk elé, hogy megnézzük, mi újság a terméssel és állatainkkal, esetleg beugorjunk a városba bevásárolni, csevegni a lakókkal, vagy csak úgy felfedezni. A cuki pixelgrafikát még cukibb zenék teszik egyedibbé, a játékra fordított idő pedig itt sokszorosan kifizetődik, hiszen farmunk folyamatos fejlesztésével sokkal kényelmesebbé varázsolhatjuk a napi vetést és begyűjtést. Megjelenése óta csak két játék van fenn a gépemen: az egyik a GTA San Andreas, a másik pedig a Stardew Valley. Még ha csak percekre is, de mind a mai napig rendre visszatérek a farmomra, és ez jól mutatja, hogy mennyire addiktív ez a gyöngyszem.
2. Dear Esther (2012)
A Dear Esther nem csak sétálószimulátor, hanem interaktív novella is egyben. Ismeretlen – amúgy a skóciai partoknál elhelyezkedő – szigeten térünk magunkhoz, de még abban sem lehetünk biztosak, hogy kit is irányítunk a felfedezés során. Célunk, hogy bejárjuk az egész szigetet és az itt-ott felhangzó narratívákból összerakjuk a teljes képet: mi történt Estherrel? Mi köze van ehhez egy autópályán történt balesetnek, és miként kapcsolódik az egészhez egy, a XVIII. században a szigeten élt kecskepásztor? Az igazság sajnos drámaibb, mint elsőre gondolnánk, a helyenként felbukkanó, csak néhány pillanatra látható kísértetek pedig nem sok jóval kecsegtetnek.
1. Limbo (2010)
A fekete-fehér képivilágot kapott platformer, ami nélkül ma egészen másképp festene az indie mezőny. Arnt Jensen időtálló klasszikusa, mely bemutatta, hogy miként lehet művészi szintre emelni egy videojátékot úgy, hogy ahhoz egyáltalán nem kellenek súlyos pénzösszegek. Első találkozásom a Limbóval 2012 körül esett meg, és a mai napig emlékszem, hogy idegileg mennyire kicsinált az a hatalmas pók és A Legyek Urát idéző történet, amiben már-már az elviselhetetlenségig fokozták a depresszív hangulatot a felakasztott gyerekhullákkal és főhősünk, az ártatlan kisfiú változatos halálnemeivel. Az első játék lett, amit 100%-ra kimaxoltam – noha a „Vidd végig halál nélkül az egészet” nem kevés fejfájást okozott – és a mai napig szívesen előkapom néha egy kis nosztalgiázás végett. Hatása letagadhatatlan, hiszen megmutatta, hogy érdemes az indie-fejlesztőkre is odafigyelni, mert néha-néha bizony örökérvényű klasszikusok születnek a kezeik között, amik előtt aztán egy emberként borul le mind a szakma, mind a játékostársadalom.
Az indie szcéna köszöni szépen, továbbra is remekül van! Tavaly olyan remek címeket kaptunk ebből a kategóriából, mint például a Blasphemous, a Sea of Solitude, vagy épp a Sayonara Wild Hearts, és biztos vagyok benne, hogy idén is el leszünk látva megannyi ígéretes játékkal. Többek között 2020-ban érkezik a Little Nightmares folytatása, a Way to the Woods, és a Welcome to Elk is, de persze ez csak egy töredéke a teljes idei indie játéktermésnek, szóval érdemes lesz ebben az évben is nyomon követni a kisebb, ám annál szórakoztatóbb alkotások megjelenését!
Az évtizedet összefoglaló listáink még folytatódnak, tarts velünk a továbbiakban is!