[Filmkritika] C’est La Vie - Világpolgárok

Olasz reneszánsz

Vannak nagy hírű európai filmkultúrák, amik számos kultikus műfajt, irányzatot, rendezőt, színészcsillagot és más filmkészítőt termeltek ki. Sokan közülük a filmipar centrumába, Hollywoodba is eljutottak, mára legendás, sokszor idézett művek alkotói és középponti szereplői lettek. Egy részük mémeken, vendéglátói ipari egységek plakátjain és pólókon mindmáig felbukkan. Mégis, manapság sokkal kevésbé kíváncsi a nagyközönség az európai alkotásokra, olyan tradicionális nemzeti filmkultúrák szorulnak háttérbe, mint például a francia, az angol, a cseh, a lengyel vagy éppen az olasz. Pedig bőven készülnek ma is nívós darabok az öreg kontinensen – különösen a kortárs olasz produkciókra érdemes mostanában odafigyelni. Az utóbbi időben a Gurun is olvashattatok több itáliai opuszról, vegyük csak a Sóhajok című horror/giallo ambiciózus remake-jét vagy a Gomorra alkotói által jegyzett Dogman és Ragadozók című tavalyi gengszterfilmeket, de ne feledkezzünk meg a BÚÉK-ról sem, ami a Paolo Genovese rendezte 2016-os nagy sikerű Teljesen idegeneket gondolta újra (vagy nem) magyar közegben. Az olasz filmművészet tehát nagyon is él, csütörtökön pedig újabb izgalmas darabbal örvendezteti meg a hazai mozilátogatókat. A Világpolgárok főszereplő-direktora, Gianni Di Gregorio ráadásul ismerős lehet a magyar nézőknek: mások mellett ő jegyezte a Gomorra szkriptjét, valamint a nálunk is bemutatott Gianni és a nők, ill. Vénasszonyok nyara rendezője is ő volt.

Három római nyugdíjas szerencsét próbál

A történet szerint három korosodó, de még mobilis férfi úgy dönt, hogy az egyre elviselhetetlenebbé váló gazdasági környezet elől menekülve egy gyengébb vásárlóerejű országba költöznek, ahol az olasz nyugdíjukból olyan kényelmes életet élhetnek, amilyenről csak álmodnak. A film tanúsága szerint ez nem pusztán valamiféle légből kapott ötlet, hanem bevett gyakorlat Olaszországban. Magyar nézőként erről nem sokat tudhat az ember, ami azonban meglepő lehet a számunkra, hogy – az elhangzottak alapján – a hazai kivándorlás természetével ellentétben a dél-európai országból főként nyugdíjasok és nem a fiatalok költöznek külföldre. Utóbbiak egyébként valamennyi jelenetben otthonosan mozgó, lendületes, az adott helyzetet domináló személyként jelennek meg. Mellettük az idősebbek kis túlzással egy rég letűnt világ mára hasznavehetetlenné vált, céltalanul bolyongó múmiáinak tűnnek. Furcsa látni, hogy hőseinket mindannyiszor fiatalok ösztönzik, lendítik ki a gödörből. Az egyik főhős lánya, aki egyébként egyszerű fodrászként dolgozik, például felháborodva közli apjával, hogy egyáltalán nem élnek szegénységben, hiszen nem kell a mindennapi betevő miatt aggódniuk. Érdekes tapasztalás lehet ez a magyar nézőknek is, hiszen az az életszínvonal, amit hőseink a filmben oly alacsonynak gondolnak, magyar mércével mérve egyáltalán nem számít szűkösnek. Giorgetto, Attilio és a csak Il Professorenek becézett harmadik barát napjait éttermekben, kávézókban, kocsmákban tölti, esetleg kerti partira költik kevésnek vélt nyugdíjukat. Minden nehézségük, kisebb tartozásaik ellenére kényelmes dzsentri életmódot folytatnak.

A Világpolgárok egy kifejezetten kedves és könnyed, közben viszont a nyugati világ nagyon súlyos kulturális és szociális problémáira (pl. a műveltség szerepe, be- és kivándorlás, a jóléti állam válsága, a nyugat-kelet és észak-dél relációban tapasztalható vagyoni különbségek) reflektáló vígjáték. Vastagon érint ugyanakkor más, általánosabb témákat is, elsősorban az öregség és az idősebbek (többnyire alulbecsült) társadalmi szerepének kérdését. Finoman beszél továbbá a magányról, illetve a régi korok biztos családi hátterének eltűnéséről, a kapcsolatok széteséséről a XXI. században. Feltűnik ugyan egy-két valóban segítő szándékú rokon, barátaik nélkül azonban teljesen egymásra utalt, magányosan bolyongó embereket látunk. Összességében viszont mégsem olyan tragikus a helyzetük, mint amilyennek hangzik. A könnyed stílus és a rengeteg szituációs poén mellett bőven bemutatja a film a római nyugdíjas lét fényesebb oldalát is. A keserédesség legjobban a műfajválasztásból tűnik ki: a Világpolgárok egy modern burleszk. Akárcsak Chaplin vagy Buster Keaton műveiben, itt is talajt vesztett, a világban bizonytalanul császkáló karaktereket látunk. Jóllehet az amerikai burleszkekben hangsúlyos tárgyi környezettel vívott harc a jelen műben sokkal enyhébb mértékben jelentkezik, itt inkább egzisztenciális válságot élnek meg hőseink.

Amelie Rómában

A Világpolgárokat azonban nem Haneke rendezte, Di Gregorio filmje pozitív üzenetet, felemelő, bölcs tanítást hordoz. Az olaszok élet iránti szeretete süt a vászonról, a három talján férfi minden nehézsége ellenére amolyan C’est La Vie-szellemiségben éli a mindennapjait. Aki szereti a pezsgő párbeszédeket, a teátrális szituációkat és a közvetlen, meleg jellemeket, könnyen azonosul majd az izgága főhősökkel. Kifejezetten hangsúlyos szerepet kapnak más olasz sajátosságok is. Bár alig akad egy-két mellékszereplő és epizodista, a film oldottságához hozzátesz az egész közeg lazasága és latinosan temperamentumos hangulata. Költözési szándékuk és az ahhoz szükséges pénzszerzési és ügyintézési procedúra pontosan emiatt válik komor, kínzó feladat helyett játékos-kalandos (sőt az elejétől fogva nem is igazán komolyan vehető) kihívássá hőseink számára. És hogy mennyire nem a konkrét történet, a részletek, az említett procedúra a fontos, hanem az a megvilágosodás, amin Giorgettoék keresztül mennek, azt hűen mutatja, hogy a fináléra már teljesen érdektelenné válik a költözés kérdése. A három férfi útja és a végállomás, ahová megérkeznek, egy teljes életfilozófiát takar, ami olaszos mentalitással az élet szépségeire, a ma és az örömök megragadására, valamint a zsörtölődés hasztalanságára hívja fel a figyelmet.

Rendkívül pozitív üzenetet hordoz ez a film, anélkül, hogy csöppet is giccses lenne vagy palástolni próbálná az idősödéssel és a XXI. századi szociális változásokkal járó kihívásokat. Ezen felfogást erősíti a cselekmény helyszínének otthont adó római környezet is, amiről Giorgettoék sokáig észre sem veszik, hogy milyen csodálatos hely. A film készítői ugyanakkor nem haboznak a mediterrán hangulatot és az évszázados-évezredes emlékek közt folyó élet emelkedettségét bemutatni hosszú utazásos és más átvezető jeleneteken keresztül. Róma olyan éteri szépségében jelenik meg, mint mondjuk Párizs az Amelie csodálatos életében. A bornírt, játékos cselekményt pedig hangulatos és érzelmes aláfestő zene kíséri, akárcsak Yann Tiersen dallamai Amelie-t Jean-Pierre Jeunet 2001-es rendezésében.

Olaszországban patinás múltra tekint vissza a szociális kérdéseket tárgyaló realista filmiskola, a Világpolgárok azonban az olasz mozi egy másik régi hagyományát, a nehézségeket az élet szépségével enyhítő komikus stílust követi. Egy vicces, olaszosan bohókás cselekményt kapunk, amiből kitűnik Európa és a XXI. század számos problémája (pl. megélhetési nehézségek, generációs különbségek, elmagányosodás), végül mégis önkritikára sarkall a film. Hőseink, miután kipanaszkodták magukat, a Brian életét idéző szituációban találják magukat: kiderül, hogy a nehézségek ellenére mégsem olyan szörnyű az életük Rómában. A zárójelenetben az is kiderül, hogy Giorgettoéknak nincs szükségük utazásra, ők otthon is világpolgárok lehetnek. Otthon, amiről sokáig úgy gondolják, hogy nem is annyira köti őket, később viszont kénytelenek felismerni szépségét és fontosságát. Ezek azok a tanítások, amiért – a történet konkrét tematikáján és konfliktusain túlmutatva – szerte a világban mindenkihez szól a Világpolgárok. A szellemes vígjátékra és a filozofikusabb gondolatokra vágyóknak egyaránt ajánlott film.

Támogasd te is a PC Gurut!