Hirtelen nem tudnék olyan játékból készült filmet mondani, amit példaként lehetne felhozni, hogy igen, ez tényleg férfi munka volt. Csak hatalmas csalódásokat kapunk/kaptunk, összecsapott fércmunkákat, amiknek közük nincs ahhoz, amihez közük kéne, hogy legyen. Negatív példának fel lehetne hozni Uwe Boll összes alkotását, vagy a nemrég megerőszakolt Max Payne barátunkat, esetleg a Street Fightert (tényleg, kinek jutott eszébe egy verekedős játékból filmet csinálni? –eleve halott ötlet), de akadnak még itt bőven hulladékok, de nem fárasztanék senkit azzal, hogy további névsorolvasást tartok. Viszont most meg kell cáfolnom a kezdeti mondatomat, ugyanis mégis csak lenne itt egy induló, aki beletartozik a játékból remek filmet kategóriába. Az induló nem más, mint a jó öreg ködös Silent Hill.

Pedig a feladat szinte lehetetlennek tűnt. Ugyanis nem kisebb játékból készítettek filmet, mint a Silnet Hillből. A város, aminek a nevét minimum egy vigyázzállás keretében lehet csak kiejteni. Filmet készíteni az egyik legjobb túlélő horror játékból, amit valaha megalkottak, na ne mordult fel az összes rajongó (jogosan). A cipész maradjon a kaptafánál, nem igaz? Aztán kijött az első előzetes és rádöbbent a világ, hogy ez jó lesz. 2006-ban aztán eljött a gonosz, és megmutatta, hogyan is kéne kinéznie egy épkézláb filmnek, ami játék gyökerekkel rendelkezik, hogy ezek után hivatkozási alapnak számítson.

Viszont változtatni kellett egy picikét a koncepción, na nem annyira, hogy élvezhetetlen legyen a rajongóknak, csak épp egy picit, hogy azok is azonosulni tudjanak az egész környezettel, akik még soha nem hallották a Silent Hill nevet. A történet szoros kapcsolatban áll az első játékban látott és tapasztalt eseményekkel, ám a filmesek kicserélték a főszereplőt. Harry Mason helyett Rose Da Silva (Radha Mitchell) egy lelkiismeretes anyuka próbálja meg kideríteni adoptált lánya rémálmainak legfőbb okozóját. Mivel lassan közhelyessé válik a mondás: „minden út Silent Hillbe vezet”, így a filmben is központi szerepe lesz ennek a titokzatos városnak. Szépen apránként adagolják majd nekünk a keserű, olykor tragikus múlt apró darabkáit, hogy a végén ezek egy teljes egészet alkotva taglózzanak le mindenkit.

Ám nem csak a történet egy része és a városka hasonlít a játékhoz, hanem pár jelenet, valamint a groteszk teremtmények is. Utóbbiak közül párat a későbbi játékokból vettek, például. a jó öreg piramisfej, vagy a savat köpködő kétlábú izé (meg nem mondom a nevét – talán lying creature?!). Szóval igen ügyesen alkalmazták a játék védjegyeivé váló dolgokat, majd ezeket egy-két saját ötlettel dobták fel. Ugyanaz a félelem és kilátástalanság lengi át az egész filmet is, mint a játékot, a ködről és az elszigeteltség tényéről már nem is beszélve. Egyszóval zseniálisra sikerült az adaptáció, nem úgy, mint a Da Silva házaspárnál he-he. Kötelező a rajongóknak, hisz egy korrekt Silent Hillt kapnak, valamint erősen ajánlott a rettegős horror kedvelőknek.