”Fred kábítószeres ügynök, aki eltökélten próbál a H-Anyag nevű illegális, bár bizonyos körökben roppant népszerűségnek örvendő szer nyomára bukkanni. Ezért a külsejét teljes mértékben megváltoztató maszkafander segítségével felveszi a drogdíler Bob Arctor személyiségét, és ebben a szerepben ő is komoly fogyasztójává válik a H-Anyagnak. A kábítószernek azonban súlyos mellékhatása van: kettéhasítja fogyasztója személyiségét. Fred – a kábítószeres ügynök – tehát a titokban elhelyezett kamerák képein keresztül figyeli Bob Arctort – a drogdílert -, és közben fogalma sincs róla, hogy saját maga után nyomoz.”
Már a tartalomból is látszik, hogy nem egy szokványos, nem egy reális történetről van szó. Olvasás közben durván szippantja be az író az „áldozatot” a drogosok kicsavart, abnormális gondolataiba. Egyszerűen ahogy fogynak az oldalak, úgy veszítjük el a kapcsolatot az ésszerű külvilággal. A más könyvekben megszokott normális, földhözragadt gondolkodást a drogos képzelgések, paranoiás reakciók váltják fel.
Nehéz elmagyarázni, miről van szó, mivel én még nem találkoztam ilyennel máshol. Dick írása magabiztosan rombolja le a máshol megszokott, kiszámítható biztonságérzetet, észrevétlenül ránt át minket valami irreális valóságba... Pont ezért olyan emlékezetes, és pont emiatt olyan... „kellemetlen”, annyira reális, hogy én már szabályszerűen elborzadtam olvasás közben. Zseniális olvasmány.
És most a filmről: az egyedi technikával (élő színészekkel felvett jeleneteket „rajzfilmesítettek” ) készült 2007-es mű meglepően közel maradt a könyvhöz. Egy csomó olyan jelenetet is egy az egyben leforgattak, amit nem gondoltam volna, hogy filmen vissza lehet adni. De vissza lehetett, méghozzá nagyonis jól. Emellett a történetet is végig tiszteletben tartották, kezdetektől a végéig – ennél könyvhűbb feldolgozás nem tudom, került-e valaha vászonra, ráadásul egy ilyen könyvből.
A színészek mindegyike meglepően jól játszott. Legtöbbjük érezhetően kicsit túljátszotta a szerepet, ezzel nyilván szándékosan tovább növelve a drogos illúziót, a „nemnormálisság” érzetét. Azért itt éreztem a legjelentősebb hibát: kicsit könnyedre sikerült venni egyes jeleneteket. Nem tudom, minek köszönhető, de nem mindig sikerült maradéktalanul visszaadni azt a feszült légkört, ami a könyvet jellemezte – számomra legalábbis.
Ennek ellenére aki a könyvet olvasta, mindenképpen kerítsen sort a filmre is, alapjában véve egy nagyon jól sikerült adaptációról van szó.
A hangulat viszont tényleg lényegesen könnyedebb volt, mint az eredeti esetében, de ezt nem találtam súlyos hibának, szinte képtelenség visszaadni azt a szintű nyomasztó hangulatot.
Nekem talán a harmadik Dick könyvem volt ez, tőle még az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? (a Szárnyas fejvadász eredetije) van olvasatlanul a polcomon, hamarosan annak is nekiállok.
Egyébként, nálam két kikötés van egy könyvnél: vagy a sztori mutasson valami újat, vagy a legyen sokatmondó.
Salvatore-tól meg a Sötételf-trilógiát olvastam, meg egy későbbi Drizzt regényt. Hát, ő nem egy nagy író, de ha a Forgotten Realms-t szereted, akkor azért nem fogod megbánni, ha kipróbálod.
Dick könyveiről sokat nem tudok mondani, még nem jutottam el odáig, hogy ezeket is elolvassam (pedig nem lehet rossz, én kifejezetten értékelem a rejtett mondanivalót, melyhez egy ilyen történet párosul. De még mielőtt rátérnék erre, Asimov és Salvatore könyveket szeretnék olvasni, mert ez egy hatalmas űr nálam a sci-fi/fantasy műfajban.
Én nem döntöttem el, hogy akarok-e még Dicket olvasni. Bármennyire is emlékezetes és zseniális volt ez a könyv, mégis olyasmi volt, mintha én magam is átéltem volna ezeket a borzalmas szellemi átalakulásokat, és nem vagyok benne biztos, hogy jó lenne ezt erőltetni még több könyvvel - feltéve, hogy a többiek is ilyenek. Így is elég ingatag néha az idegrendszerem, nem kellene egy könyvvel felborítani.