Tesztek

Gyűlölöd vagy utálod, de egy dolog biztos: már hallottál róla. Két év után végre elérte az 1.0-s állapotot az ARK: Survival Evolved, minden idők egyik legsikeresebb túlélős játéka, amely a világon szinte minden akar lenni egyszerre, de igazán semmiben sem jeleskedik. Ennek ellenére keresve sem találhatsz nála jobbat!

Már az első pletykákból tudni lehetett, hogy itt valami különleges készül, de még a nagy szivárgás után is volt ok izgatottnak lenni – a végleges változat birtokában pedig most már biztos, hogy a Mario + Rabbids a Switch kínálatának egyik legkülönlegesebb játéka!

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy régen volt, amikor még tinilány voltam. Azonban az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az emlékeim megfakultak azokból az időkből. Aztán egy nap megérkezett a Life is Strange: Before the Storm, hogy felszakítsa a régi sebeket.

Cliffy B. elhagyva a jól megszokott közeget és az Unrealt más irányba indult… vagyis éppen ellenkezőleg, hiszen új csapatának játéka sem koncepciójában, sem az egyéb összetevők terén nem próbál igazán nagy frissítést hozni a zsánerbe, inkább csak a bevált igényeket szolgálja ki.

Két évvel az eredetinek még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető Saints Row: Gat Out of Hell után a Volition új fejlesztéssel állt elő, ami egyediséggel ugyan szintén nem vádolható, viszont irgalmatlanul sok tartalommal várja a játékosokat, és alapvetően szórakoztató – méghozzá a legtöbb hibája ellenére is.

Csak nem tud megszabadulni Nathan Drake hagyatékától a Naughty Dog. Bár mindenki kedvenc tolvaja a tavalyi Uncharted 4 végén visszavonult, az ősi kincsek felkutatása még most is milliókat vonz a tévé elé, így a stúdió úgy döntött, egy mellékággal tesz a rajongók kedvére.

Két és fél évvel az első rész után végre megérkezett a The Escapist második része, ami a lényegét tekintve nagyjából ugyanazt kínálja, mint az elődje: rabok vagyunk egy börtönben, a cél pedig az, hogy megpattanjunk a kóterből. Ami szuper, hogy csak rajtunk áll, mindezt miképp hajtjuk végre.

Mondhatnánk, hogy ez is csak egy újabb F1-játék lesz a 2010 óta íródó Codemasters-szériában, de ennyivel nem fogjátok megúszni ezt a tesztet. Olvasnotok kell és dolgoznotok, mert az F1 2017 senkit sem hagy lazsálni, sem a paddockban, sem a pályán.

Tizenegy évvel az eredeti megjelenés után a Final Fantasy XII visszatért a videojátékok porondjára, hogy új alcímmel, és a korhoz simított grafikával próbálja meghódítani a játékosok szívét. A feladat nem volt egyszerű, de a program sikerrel járt, hiszen egy olyan szerepjátékot kaptunk, ami még azok számára is érdekes lehet, akiknek alapból feláll a hátán a szőr a JRPG-ktől.

Amikor egy kisebb vagy nagyobb költségvetésű filmből játék készül, legtöbbször egy kukába való árucikk a végeredmény. Szerencsére viszont akadnak olyan gyöngyszemek is, amik az alapként szolgáló mozgóképekkel egyenrangúak vagy jobbak minőség terén.

Az utóbbi időkben népszerű interaktív filmek sikere bizonyítja, hogy igenis van létjogosultságuk a sztoriorientált kalandjátékoknak, mint például a műfajában profi The Lion’s Songnak is, mely az első világháború előestéjén mesél különböző művészsorsokról.

Be kell vallanom, hogy sokkal többre tartom a Long Darkot, mint a többi, Early Accessben kezdő játékot. Amikor 2014-ben először írtam róla bemutatót, beleszerettem az alfa változatba, és azóta is epekedve vártam a belengetett sztorimódot. Végre megérkezett a történet első két része.

A digitális játékboltjával ismertté vált Green Man Gaming egyre komolyabban veszi azt a célját, hogy kisebb stúdiókat felkarolva önálló terjesztésbe kezdjen (valahol logikus, ha már saját csatornával rendelkezik), az Aporia pedig ennek a lelkes akciónak az egyik eredménye.

Néha rám jön a babrálhatnék: amikor nem a szarvkormányt simogatnám a jó öreg An-12BK szállítógépemet terelgetve, hanem szöszölgetnék ezzel-azzal. Ilyenkor jön jól egy építgetős játék, és ezért is kedveltem meg az Aven Colonyt.

Hivatalosan hero shooter, valójában persze MOBA: most, hogy elveszítettük a potenciális érdeklődők felét, lássuk azt, hogy mit is tud az a Gigantic, ami tulajdonképpen a semmiből érkezett, és már azelőtt halálra volt ítélve, hogy egyáltalán elkészült vagy megjelent volna.

„Kezdetben vala a sötétség, és ahogy nézem, az is maaradt…” – Katona „Főnök” László örökérvényű szavai a digitális térben is megtalálták, hol üthetnek a legnagyobbat: a kiberjárványok és világháborúk utáni borzalomban, ahol a Layers of Fear mesterlátnokai újabb rémületet kreáltak.

George Orwell könyvét, az 1984-et 14 éves koromban olvastam el először, és az ott leírt diktatórikus rendszer ábrázolása mély benyomást tett rám. Ami azonban nekem csak fikció volt, az idősebb generációnak, szüleinknek és nagyszüleinknek valóság, ami az életüket alapvetően befolyásolta.

Minden idők egyik, ha nem a legöregebb még „élő” (aktív fejlesztés alatt álló) sorozatcíme a Supreme Ruler. Egy komplex stratégiai játékról van szó, amely tavaly az amerikai kormányzatnak is fricskát mutatott, amikor Trump Rising címmel megjelentetett egy DLC-t még az elnökválasztás előtt!

Nem azt mondom, hogy a taktikai játékoknak leáldozott, de az tény, hogy évről évre egyre kevesebb van belőlük. Pedig az eladásokat elnézve igény láthatóan van rájuk. Ennek a siralmas helyzetnek a tetőfokán érkezhet meg mentőangyalként a Children of Zodiarcs.

A sci-fi rajongójaként jó párszor megfordult már a fejemben a gondolat, hogy vajon van-e rajtunk kívül értelmes élet a világűrben. Gyanítom nem csak én vagyok így ezzel, hiszen tucatnyi olyan sci-fi művet fel tudnék most hirtelen sorolni, ami egy idegen bolygón játszódik.

A 2013-ban szó szerint újjászületett Final Fantasy XIV nemrégiben megkapta második kiegészítőjét. A Square Enix a Stormblooddal folytatja a világépítést, hogy ismét egy elképesztő és hihetetlen kalandra invitáljon.

Áprilisi számunkban (2017/04) próbálgattam először az indie taktikai shooterből (Red Solstice) született vadhajtást, a leginkább a Halo: Spartan-játékokra emlékeztető Chroniclest, ami már hónapokkal ezelőtt is rendben volt, ez pedig azóta sem változott.

Egy szórakoztató előzmény, egy hosszú és ígéretes fejlesztési lista, illetve több csalogató videó után biztosra vehetnénk, hogy egy közönségkedvenc sorozat új részét nem lehet elrontani. Nos, erre sajnos tökéletesen rácáfolt a CMS2018 rajtja.

Emlékszem arra az estére, amikor a Ninja Theory a 2014-es Gamescom Sony-s panelján bejelentette a Hellblade-et. Én mondom nektek, szerelem volt első látásra, három évvel később pedig végre a kezeim közé került a program. Megérte rá ennyit várni? Teljesen.