Érdekes volt erre a listára összeválogatni a szereplőket, ugyanis a legtöbb cím és kütyü, ami felkerülhetne ide, már szerepel az évtized legnagyobb bukásait összegző listánkon. Az Aliens: Colonial Marinesnek, a Mass Effect: Andromedának és a No Man’s Sky-nak is itt lenne a helye, hogy csak néhányat említsek.
Ez persze nem meglepő, hiszen a csalódás és a bukás kevés kivételtől eltekintve kéz a kézben járnak. Hogy mégse készüljön két azonos lista, úgy döntöttem, hogy erre inkább olyan dolgokat veszek fel, amik a bukások között nem szerepelnek vagy csak említve lettek, így a kettővel együtt jól lefedhetjük az évtized legnagyobb csalódásait és bukásait.
Virtual Reality – A forradalom elmaradt
Nagyon sokan hittek benne, több cég is beszállt a versenybe. Nem egyszer hangzott el a „videojáték-ipar forradalmasítása” frázis, aztán putty… Ma már inkább tűnik az ipar eme ága kínos erőlködésnek, mint komolyan vehető iránynak. Persze a VR-nak még nem áldozott le, ugyanakkor nem is mutatja felvirágzás jeleit. A különféle headsetek drágák, igazán nagy, átütő sikert arató játékok sem készültek még eme platformra – bár ezen a Half-Life: Alyx változtathat –, ráadásul sokaknál rosszullétet, szédülést is okozhat. A forradalom tehát egyelőre várat magára, a kezdeti lelkesedést csalódott vállvonogatás vette át.
Steam Machine – Itt legalább nem kell 3-ig számolni
Egy jól működő és több évre kialakított Gamer PC bizony drága mulattság és alapos odafigyelést igényel az összeállítása. A Valve éppen ezért úgy döntött, piacra dob egy olyan számítógépet, ami képes futtatni a legújabb játékokat is, de olcsóbb, mint egy hardcore Gamer PC. Ez lett a különböző konfigurációkkal megjelent Steam Machine.
Az ötlet jó volt, sokan lelkesedtek a PC-re esküdők között, a Steam Machine-ban az Xbox One és a PS4 kihívóját látták. 2015-ös megjelenése után fél évvel már 500 ezer darabnál is több kelt el belőle – ám sajnos ugyanennyi idő alatt kiderült az is, hogy sok probléma van az elképzeléssel. A Steam Machine ugyanis a Linux alapú SteamOS-sel futott, ami ugyan jó volt játékra, de az AAA kategóriás programokat gyártó cégek nem támogatták.
Ráadásul a mindennapi szórakozáshoz sem volt alkalmas, szóval a két nagy konzol, mint multimédiás eszközök, még túl is szárnyalták. Mindezek tetejében a legolcsóbb konfigurációban is drágább volt a Sony és a Microsoft masináinál, s az sem segített megnyerni a célközönséget, hogy akkoriban startolt el a Windows 10, ami sokkal jobb opció volt, mint a SteamOS. A Steam Machine-oknak 2018-ban áldozott le végleg.
Ouya – Emlékszünk még erre?
Az Ouya esetében a kezdeti lelkesedés látványosan nagyobb volt, mint a megjelenés után. Az Android alapú minikonzol a Kickstarter-kampány keretében 8,5 millió dollárt szedett össze, amiből jogosan hihettük, hogy ez az új konzol bizony nagy siker lesz. Nem lett. A 2013-as megjelenés után két évvel kivonták a forgalomból, s bár a Razer átvette a masinát, már csak az Ouya szolgáltatását tartotta fenn, egészen 2019 júniusáig. Azzal végleg leáldozott az Ouyának, ami bár olcsóbb volt, mint a PS4 vagy az Xbox One, de játék sajnos alig akadt rá, legalábbis olyan, ami miatt érdemes lett volna befektetni a konzolba.
Final Fantasy 14 – Elsőre ennek sem jött össze
A listán szereplő technikai csodák közül a Final Fantasy 14-nek van a legpozitívabb végkicsengésű története, ugyanis ez a program legalább kapott egy második esélyt és a készítők éltek is vele. A 2010-es, eredeti Final Fantasy 14 című MMORPG osztatlan negatív kritikát kapott, de ez nem véletlen. A játék bugos volt, befejezetlen és játszhatatlan. A népharag után a játékosok széles körben elfordultak a Square Enix „csodájától”, ennek hatására a kiadó 2012-ben leállította a szervereket, hogy aztán egy évvel később előálljon a Final Fantasy XIV: A Realm Rebornnal, ami az eredeti program újragondolt és befejezett változata lett.
Call of Duty: Ghosts
A Modern Warfare-trilógia és az akkor még kétrészes Black Ops után az Activision újra egy önálló Call of Dutyval állt elő, a Ghostsszal. Az említett címek miatt az elvárásaink már a Napot verdesték, annak ellenére, hogy már érezhető volt a sorozat megfáradása. A Ghosts viszont fájdalmasan mutatott rá arra, hogy a puskaport már ellőtték.
A Ghosts felesleges újításai nem rázták fel az unalomba fulladó játékmenetet – pedig még kutyát is kaptunk –, s hiába merülhettünk le a víz alá és mehettünk fel az űrbe, ez sem tudta elterelni a figyelmünket a kínosan béna sztoriról, amit ráadásul rendesen le sem zártak, reménykedve a folytatásban. Nos, nem véletlen, hogy a Ghosts sosem folytatódott, és az sem, hogy ezután már nem fűztünk nagy reménységeket a Call of Duty-címekhez.
Batman: Arkham Knight – A PC-seknek rémálom
Az Arkham Asylum és az Arkham City után epekedve vártuk a sorozatot lezáró Arkham Knightot (közben elfeledve az Arkham Originst, amit csak azért nem tettem fel a listára, mert szerintem a záróepizód PC-s változata sokkal nagyobb pofon volt), ami 2015-ben meg is érkezett. Konzolon győzött, PC-n megríkatott.
A programot egyáltalán nem optimalizálták PC-re, ezer és egy sebből vérzett, és teljes mértékben játszhatatlan volt. Nem csoda, a stáblista tanúsága szerint mindössze 12 ember dolgozott az átiraton. A Warner a negatív kritikák és a fokozatosan kialakuló lincshangulat miatt nem csak a játék árát adta vissza az elégedetlenkedőknek, de az Arkham Knight PC-s változatát is visszavonta a boltokból, hogy aztán hónapokkal később egy sokkal jobban összerakott verzióval álljanak elő.
De akkor már késő volt, a PC-s közösség hatalmasat csalódott az Arkham Knight-ban, vannak, akik a mai napig felemlegetik ezt a fiaskót – pedig mára már tényleg játszható állapotban van, bár tapasztalatból tudom, hogy PC-n még mindig sokkal több gond van vele, mint konzolon.
Watch Dogs – Egy lagymatag GTA-klón
A Watch Dogs elsőre izgalmasnak, innovatívnak és gyönyörűnek tűnt. Trailerei és a különféle bemutatók lenyűgözték az embereket, s komolyan felmerült, hogy végre érkezik egy játék, ami kihívója lehet a GTA-sorozatnak. Forradalomról és igazi újgenerációs élményről beszéltek. Ez az elképzelés egészen a megjelenés napjáig tartott ki, ekkor azonban a játék elindításával párhuzamosan pofán vágott minket a valóság.
A hekkelés csak rövidtávon volt jó móka, a küldetések unalmasra sikerültek, de legalább repetitívek lettek, mindezen túl a játék legtöbb elemét már láthattuk korábbi Ubisoft-játékokban, például a toronymászásos térképfeloldást, amitől a kiadó évekig nem tudott megszabadulni.
Ha ez nem lenne elég, hát itt is akadtak gondok az optimalizáltsággal, a szerverekkel és egyéb technikai részletekkel, de a biztosítékot végül az vágta le, hogy a Watch Dogs távolról sem nézett ki olyan jól, mint az addig mutogatott videókban.
Dragon Age 2 – Lejtmenetbe kapcsol a BioWare
A Dragon Age: Origins a régi vágású RPG-k utolsó mohikánja volt, persze akkor ezt még nem tudtuk, mint ahogy ekkoriban még a BioWare-ben sem volt okunk kételkedni. Éppen ezért fűztünk nagy reménységeket a folytatáshoz, ami úgy tűnt, sokkal jobb lesz, mint elődje volt, hiszen a fantasztikus Mass Effectből is átvett elemeket. Aztán jött a koppanás.
A Dragon Age 2 alapvetően nem sikerült rosszul, csak éppen meg sem közelítette az Origins szintjét, és így az elvárásainkat sem tudta teljesíteni. A játék jóval rövidebb volt elődjénél, a játékteret durván lekorlátozták és némelyik része még ismétlődött is, a sztori pedig faék egyszerűségűre sikerült.
Resident Evil 6 – Ez meg mi a halál akart lenni?
A Resident Evil-sorozat népszerűsége egészen sokáig felfelé ívelt, sőt a Resident Evil 4-gyel egyenesen kilőtt a csillagok közé. Aztán itt be is ütött a krach, mert a Resident Evil 5 lazán visszafordította a pályát, majd eljött a hatodik rész, ami lényegében beleállította a szériát a földbe.
A Resident Evil 6 egy identitászavaros katyvasz lett, hála annak, hogy a Capcom egyszerre akart megfelelni a túlélőhorrorok rajongóinak, az akciójátékok kedvelőinek és azoknak is, akik inkább a platfromer elemekért rajonganak. Szóval kaptunk három játszható karaktert, akik mindegyike más játékstílust képviselt – persze választási lehetőségünk már nem volt, akár tetszett, akár nem, mindhárom szereplőt végig kellett vinnünk (vagyis, Adaval együtt tulajdonképpen négy szereplőt és négy játékstílust, mert vele meg a lopakodást próbálták erőltetni).
Mindezek tetejében a sztori kusza volt, mivel ugye a sztoriszálak párhuzamban futottak egymással. Megkaptuk a „kínunkban már nem tudjuk hová fokozni” díj győztesét, a C-vírust is, a játéktörténelem egyik legkiszámíthatóbb fordulata szintén befigyelt, és talán az egész szériában ebben vannak a legunalmasabb szörnyek. Ha megfeszülök sem tudnék egyet sem felidézni, pedig volt benne dögivel.
Assassin’s Creed: Unity – Ami majdnem meggyilkolta a szériát
A nagyszerűre sikerült Assassin’s Creed 4: Black Flag után szinte messiásként vártuk a következő nagy felvonást, a francia forradalomba kalauzoló játékot, amiben az 1700-as évekbeli Páriszban ugrálhattunk háztetőről háztetőre, miközben brutális látványorgiában részesítenek minket.
Valószínűleg a Ubisoft falain kívül még álmában sem gondolt volna senki arra a technikai förmedvényre, ami a Unity képében elénk került. Ha programhibákról szóló cikkhez keres az ember illusztrációt, az eme játék horrorba illő karaktereiről készült képek rendre előkerülnek. Nem mondhattuk azt, hogy az alfa változatot adták ki, mert annyira sem volt jól összerakva.
Ha ez nem lenne elég, a játék PC-n és konzolokon is hihetetlen fps-eséseket tudott produkálni. Az online rész játszhatatlan volt, ugyanis a szerverekbe csak hálni járt a lélek, mindezek tetejében a Unity története gagyi lett, főhőse felejthető, játékmenetében pedig inkább visszafelé fejlődött a Black Flaghez képest. Eme programmal az Assassin’s Creed-sorozat olyan zuhanórepülésbe kezdett, amiből négy évvel később csak az Origins tudta kihozni.
Az évtizedet összefoglaló listáink még folytatódnak, tartsatok velünk akkor is!
