Mikor 2010 környékén beszereztem életem első PS3 konzolját, még nem igazán tudtam eldönteni, hogy miféle játékokat is kéne kötelezően végigjátszanom rajta. Emlékszem, kölcsönbe megkaptam a Dead Space-t, de mivel még épkézláb HD tévém sem volt otthon, egy kis LCD-n próbáltam játszogatni vele – az eredmény siralmas lett. Az LCD a kép szélét levágta, a feliratokat már el sem tudtam olvasni, és úgy cakk-pakk kvázi élvezhetetlen volt az egész. Szokás mondani manapság, hogy egy 4k tévé mennyire szebb képet nyújt, például egy PS5 konzolon. Nos, nekem már a FullHD-re való átállás is pont ilyesmi élményt jelentett. Szóval keserédesen rettegtem a USG Ishimura fedélzetén, mikor is egy napon az egyik Tesco kínálatában szembe jött velem a The Saboteur. Elsőként a borítója fogott meg, mert ennyire stílusos, fekete-piros dizájnt korábban még nem igazán láttam. Levettem a polcról, elolvastam a hátlapján a bemutatót: II. világháború, Franciaország, GTA-szerű játékmenet, lövöldözés és szabotázs... na, több nem is kellett nekem, azonnal raktam a kosárba!
Háborús emlékek
A történet 1940 és 1944 között játszódik, a nácik által megszállt Párizsban és környékén. Főszereplőnk, az ír Sean, korábban autóversenyzőként kereste meg a kenyérre valót – szerencsére ez a szakasz is végigjátszható –, azonban élete legfontosabb versenyén egy német (Dierker) csalással nyerte meg a futamot, amit Sean egyszerűen nem tudott lenyelni. Bosszúból tönkretette az ellenfél járgányát, amit az nemes egyszerűséggel úgy kezelt le, hogy elrabolta hősünket és annak testvérét, majd mindkettejüket meg akarta ölni. Sean szerencsés módon meg tudott szökni (át a határon, épp Franciaországba), viszont testvére sajnos meghalt. A megtört, bánatát italba és nőkbe fojtó Sean emiatt véres revansot fontolgatott a füstös kocsmák mélyén, mikor is pont kapóra jött neki, hogy felkereste őt a francia ellenállás. Azonnal beállt közéjük, és itt kezdődik a The Saboteur lényegi része.
Bejárható nagyvárosnak megkapjuk Párizst és annak környékét, vidéki részekkel, kis francia falvakkal, megannyi látnivalóval. Jópofa, hogy a fel nem szabadított területek eleinte fekete-fehérben látszódnak csak, és ahhoz, hogy "kiszínesedjenek", meg kell szabadítanunk őket a nácik uralmától. A vizualitás ezért igen erősen emlékeztet a Sin City-re, hiszen a film noir fekete-fehér helyszíneket is csak vörös és sárga színek (náci lobogók, jelzőfények, tűz stb.) törik meg. Egyébként a városkép lemodellezésével nagyon jó munkát végeztek a fejlesztők: az ismertebb épületek és negyedek azonnal felismerhetőek, sőt az összes építmény meg is mászható! Itt jön a képbe, hogy a The Saboteur nem csupán a GTA-sorozatból merít, de akad benne egy jókora adag Assassin's Creed-utánérzés is, hiszen néhány küldetés el is várja tőlünk, hogy a háztetőkön ugrándozva abszolváljunk bizonyos feladatokat. Ezek a feladatok pedig legtöbbször szabotázs-akciókban merülnek ki, azaz komplett bázisokat, lövegállásokat, ellenséges harckocsikat, vagy épp mesterlövész-tornyokat kell kivonnunk a forgalomból. Mi dönthetjük el, hogy lopakodva, hangtompítós pisztollyal érjük-e el mindezt, vagy inkább halomra lövünk minden nácit a környéken, mint Brad Pitt a Becstelen Brigantykban.
Forradalmasítani jöttem!
Bár a játékban a nevéhez hűen tényleg minden fontosabb fő- és mellékküldetésben szabotálni fogunk ezt-azt, ezek a missziók mégsem válnak unalmassá. Ezeket ugyanis sikerült úgy kidolgozni, hogy kellően változatosak legyenek, és mellettük még a három nagy fejezetre bontott sztori is van annyira élvezetes (Dierkert kell üldöznünk a mindent eldöntő végső összecsapásig), hogy Sean kalandja során végig kitartson a lelkesedésünk. Ha pedig két bázisfelrobbantás között egy kis szünetet szeretnénk beiktatni, akkor nekiállhatunk autókat és gyűjtögethető tárgyakat (pl. képeslapokat) keresgélni, szerte a vidéken. Jómagam bő 7 évvel az első végigjátszásom után tértem vissza a játékhoz, ezen gyűjtögetnivalók apropójából, és bizony meg kell mondanom, nem kis vállalkozás mindent összeszedni! Hasonlóan temérdek dolgot kell bezsákolnunk, mint az Assassin's Creed Unity-ben, szóval ha már ott is idegzsábát kaptál, mikor először ránéztél a térképre, hát, jobb ha itt is felkészülsz!
A sandbox stílus amúgy remekül érvényesül. Párizsban a lakosok épp a dolgukra sietnek, megfontoltan autókáznak (amit te nyilvánvalóan nem fogsz!), parkokban ücsörögnek, beszélgetnek, és persze rettegnek Hitlertől és a náciktól. Sean-t TPS-nézetből irányíthatjuk, és szerencsére az irányítással sincs különösebb probléma. Örvendetes, hogy az autók kezelhetőségét is sikerült pont jól belőni, és nem érezzük úgy, mintha szappantartókat vezetnénk a macskaköves utcákon. Normális módon gyorsulnak és lassulnak, a nagyobbaknál pedig eléggé megérezzük a súlyukat, mikor nagy sebességgel repesztve próbálunk bevenni egy hajtűkanyart. Akad néhány verseny is a játékban, de ezek nehézségi szintben fényévekre állnak, mondjuk, a Mafia legendás autóversenyétől – nekem elsőre meglett az összes. Ha gyalogosan próbáljuk felszabadítani az elnyomott francia népet, akkor sem kell feltétlenül minden misszió előtt hosszasan elemezgetnünk, hogy mi lenne a megfelelő taktika. Ugyan a The Saboteur fejlesztése eleinte egy kizárólagos lopakodós játéknak indult, nyugodtan előkaphatjuk a gépfegyvert is a legtöbb küldetés során. Ilyenkor viszont érdemes felkészülni arra, hogy az ellenség riadót fújhat, amivel újabb és újabb erősítés érkezik a helyszínre, 4-es fokozatú riadónál pedig már szabotőr legyen a talpán, aki ép bőrrel megússza!
Érdemes tehát inkább csendben osonva végrehajtanunk feladatainkat. Dinamittal körbetenni bizonyos helységeket, majd tisztes távolságból nézni a tűzijátékot. A játékidő így 10 és 20 óra közé lőhető be, de ha rámennél te is arra a rengeteg gyűjthető cuccra, amivel teleszórták a játékot, nos, akkor érdemes felkészülni a 30+ órás játékidőre. Ez utóbbi már nyilván picit unalmas lehet, de próbáld meg úgy csinálni, mint én: egy alkalommal csak egy kerületet pucolsz ki. Az azóta megboldogult, egyébként pedig a Mercenaries, Star Wars: Battlefront és az eredeti Destroy All Humans! kapcsán is ismert Pandemic fejlesztette The Saboteur azért nem lett klasszikus, mert annak idején elég sok kritika lehúzta, vagy legalábbis erősen közepesre értékelte innen-onnan nyúlt ötletei és bugjai miatt. Pláne úgy nem tudott igazán emlékezetes maradni, hogy 2009 novemberi megjelenését követően alig több, mint fél év telt el, és már kopogtatott az ajtóinkon Vito Scaletta és a Mafia 2. Ennek ellenére egy mai napig élvezetes GTA-klónról beszélhetünk, amiben egészen szórakoztató folyamatosan felszabadítani az elnyomott francia népet, és igazságot szolgáltatni egy, az Ellenállás berkeiben tevékenykedő írrel. Manapság már potom pénzekért dobálják utánad a játékot, szóval ha anno kimaradt, érdemes ránézni, hátha te is rákapsz az ízére!
Végezetül pedig mit is mondhatnék mást, mint... Vive la révolution!
