A remekül sikerült Hogwarts Legacy megjelenésével újra reflektorfénybe került a varázsvilág, az Avalanche Software alkotásában pedig nemcsak Roxfort felfedezése nyújt önfeledt szórakozást, hanem a különféle mágiák használata is. Ezekből ugyan nincs túl sok, cserébe viszont mindegyik egyedi, különleges, és ami a legfontosabb: beleillenek a Harry Potter univerzumába, ennyi pedig bőven elég ahhoz, hogy a rajongók élvezettel használják őket. Varázsolni természetesen nem csak ebben a világban mókás, hiszen számos olyan videójáték született már, amelyben az önjelölt mágusok kiélhették a fantáziájukat. Akad viszont néhány, amelyben az átlagosnál több endorfint termel egy tűzlabda eldobása vagy egy csontváz megidézése – ezek közül válogattunk az alant olvasható listában.

5. Dragon Age: Origins

Folytatásaival ellentétben a Dragon Age: Origins (idehaza Vérvonalak) egy valódi CRPG, amely sok szempontból hasonlít a BioWare korábbi játékaihoz. Ennélfogva a különböző varázslatokat sem szórhatjuk benne úgy, mint a cukrot, hiszen a komolyabb képességek bevetéséhez bizony időre van szükség, az idézést pedig egy mezei farkas is könnyedén félbeszakíthatja. Nem mellesleg lassúnak is érződik a rendszer (pláne mai szemmel nézve), az viszont tény, hogy egyetlen későbbi felvonásban sincsenek ilyen változatos, több altípusból (arcane, primal, spirit, entrophy, creation) kikerülő mágiáink. Melyeket ráadásul fejleszthetünk is, a legmagasabb szintű variációk pedig nem csupán látványosak, de az ellenség soraiban is iszonyú pusztítást vihetnek véghez. Főleg, ha megfelelően kombináljuk őket, és ez az, ami miatt a 2009-es klasszikus felkerült a listára: a különböző varázslatok ugyanis reagálnak egymásra, ez pedig lehetőséget biztosít a kísérletezésre, hogy ezáltal még hatékonyabbak lehessünk a csatatéren. Egy megfagyasztott ellenfelet például könnyedén szilánkokra törhetünk a sziklaököl segítségével, de a tűz és jég dalának eléneklése is felettébb hatásos technikának bizonyul. Számos variáció áll tehát rendelkezésünkre, a játék pedig kellő tartalmat biztosít ezek kitapasztalásához – persze nem árt vigyázni, hiszen magasabb nehézségi szinteken a társaink sem immunisak a hókuszpókuszra.

4. The Elder Scrolls 5: Skyrim

Egy ilyen listáról értelemszerűen nem hiányozhat a Bethesda legsikeresebb játéka, hiszen a mágia lényegében szériatartozék a már számtalanszor kiadott Skyrim esetében. Ráadásul nem is akármilyen, hiszen (mint minden The Elder Scrolls-játékban) rengeteg különböző „iskola” darabjaiból válogathatunk, így szabadon dönthetünk, hogy az elemeket felhasználva, halottakat feltámasztva, vagy épp az ellenfeleket összezavarva pucoljuk ki a játék kazamatáit. Ennek menete ráadásul sokkalta élvezetesebb, mint a franchise korábbi felvonásaiban, hiszen míg az Oblivionban dedikált gomb volt a varázslatok elsütésére, a Morrowindben pedig kissé körülményesre sikeredett a mágiahasználat, addig a Skyrimben szó szerint a kezünkben érezzük az erőt – nem mellesleg látjuk is, hiszen minden egyes képesség egyedi effektet kapott. Ami viszont a legjobb, hogy a két kezünkbe két különböző varázslatot is tehetünk, így szabadítva káoszt az ellenfelekre.

A hatékonyság azonban csak a móka egyik felét jelenti az immáron több mint 11 éves program esetében, hiszen emellett ott vannak a komolynak szánt, de végül vicces jelenetek tucatjait biztosító mágiák is. Ilyen például a paralízis, ami – a csodás Creation Engine-nek köszönhetően – megfelelő időben ellőve táncra perdíti a szerencsétlenül járt delikvenst. De a szembenállók egymás ellen fordítása is paródiába illő képsorokat eredményezhet, az pedig a lehető legjobb értelemben véve nevetséges, hogy a levitáció segítségével lényegében bármit ellophatunk – ennél csak az NPC-k fejére húzott kosár bizonyul hatékonyabb megoldásnak. És akkor még meg sem említettük a különböző kiáltásokat, melyek elsütése garantáltan mosolyt csal az egyszeri játékos arcára. Reméljük, hogy a The Elder Scrolls 6-nak (bármikor is jelenjen meg) még erre is sikerül majd rátennie pár lapáttal.

3. Two Worlds 2

A Reality Pump Studios 2011-ben megjelent játékát sajnos jóval kevesebben ismerik, mint kellene, holott egy remek RPG-ről van szó. Persze korántsem tökéletesről, hiszen a Two Worlds 2 az európai szerepjátékok szinte minden egyes gyermekbetegségét magán viseli (borzalmas animációk, körülményes menürendszer, felejthető történet), viszont sikerült kijavítania a csalódást keltő előd szinte minden hibáját, emellett pedig megjelenésekor is jól nézett ki (sőt, még most sem neveznénk csúnyának). A fizikáról már nem is beszélve – az például még manapság is ritkaságszámba megy, hogy nem gyalogolunk csak úgy át az ellenfelek holttestén. Maga a harcrendszer kissé darabosra sikerült, a mágiarendszer ugyanakkor nem csupán egyedi, de mondhatni, egyedülálló, hiszen egyetlen játék sem másolta le az elmúlt évek során.

A mechanika lényege, hogy különböző kártyák segítségével tudjuk megalkotni a varázslatokat, a művelet során pedig nemcsak azok típusát (például tűz, levegő) választhatjuk meg szabadon, de azt is, hogy miként hasson a képesség (idézés, bűbáj, támadó jellegű varázslat). Emellett azt is megszabhatjuk (a módosító kártya segítségével), hogy egy tűzlabda mondjuk, területre hasson, gellert kapjon az ellenfeleken, vagy egyszerre többet szabadítson el a gondosan faragott varázsbotunk. Ezzel a meglehetősen profán példával pedig csak a felszínt kapargattuk, hiszen a rendszer sokkalta többet kínál holmi tűzlabdánál vagy villámcsapásnál – azt például kevés játék mondhatja el magáról, hogy lehet benne kavaró üllőkből álló pajzsot idézni. Ennyi év elteltével valószínűleg már semmi esély arra, hogy elkészüljön a sokszor ígért harmadik rész, pedig szívesen látnánk újra ezt a furcsa, ugyanakkor remekül működő megoldást.

zilpera3yis1aaapxkrm6vpeknizykzjv9jielfkjwa1920x10801x-0.jpeg

2. Dark Messiah of Might and Magic

Az Arkane Studios-t ma már a legtöbben a Dishonored-játékokkal azonosítják (persze a Prey-t és a Deathloopot is sokan szeretik), a csapat azonban korábban két olyan játékot is letett az asztalra, ami megalapozta a későbbi sikereket. Az egyik ilyen a stúdió debütáló alkotása, a 2002-ben megjelent Arx Fatalis (ebből nagyon szívesen vennénk amúgy egy remake-et!), a másik pedig a Ubisoft égisze alatt napvilágot látott Dark Messiah of Might and Magic. Különleges megoldása (lényegében úgy kellett benne lerajzolni az adott varázslatot) miatt az előbbi alkotás is könnyedén felkerülhetett volna a listára, a címben ugyanakkor az „élvezet” szó szerepel, márpedig a 2006-os Dark Messiah ezen a téren abszolút a felsőkategóriát képviseli. Ez leginkább a Half-Life 2-t is hajtó Source motornak köszönhető, valamint az abban látott fizikának, ami bizony fantasy környezetben is rendkívül jó szolgálatot tesz, sőt lényegében erre lett alapozva a harcrendszer.

A pályák ugyanis úgy kerültek kialakításra, hogy minden egyes négyzetméteren van legalább két csapda (legyen az tábortűz, tüske, vagy épp hordókat tartó állvány), amelybe belerugdoshatjuk az ellenfeleinket – igen, ebben a játékban a láb a legerősebb fegyver. Értelemszerűen a bevethető varázslatok is ennek lettek alárendelve, így kis túlzással még a sztenderdnek számító tűzlabda „eldobása” is euforikus érzést képes kiváltani, de a talajt jégpáncéllá változtatva is borsot törhetünk az ellenfelek orra alá – korcsolyázni ugyanis nem tudnak az orkok. Az igazi sztárnak azonban a levitációs képesség bizonyult, hiszen különféle tereptárgyakat zúdítani a szembenállókra még két évvel a gravitációs fegyver bemutatkozása után is egyet jelentett a nagybetűs szórakozással – vonzerejéből pedig azóta sem veszített a dolog. A Dishonoredben is rendkívül élvezetes az Outsider által biztosított képességek használata, de a Dark Messiah parázs összecsapásait azóta sem sikerült megismételnie a stúdiónak.

1. Dragon’s Dogma: Dark Arisen

Bevallom őszintén, hogy bármennyire is próbálkoztam, nem igazán sikerült megkedvelnem a Capcom eredetileg 2012-ben megjelent akció-RPG-jét, holott tudom jól, hogy mind a kritikusok, mind pedig a játékosok nagyon szeretik. Magam sem tudom megmondani, hogy mi ennek a pontos oka, de vélhetően azért nem lopta be magát a szívembe, mert az előzetesek alapján egy Dragon Age-re vagy The Elder Scrolls-ra hajazó játékot vártam, végül azonban egyiket sem éreztem benne igazán. A Dragon's Dogma: Dark Arisen világa ugyan hangulatos, és a fejlődés is tetszik, de a menürendszerrel órák után sem sikerült megbarátkoznom, a társakként szolgáló „pawnok” pedig egyáltalán nem bizonyultak emlékezetes karaktereknek – pláne, mondjuk, a BioWare által megálmodott kompániához képest.

Azt azonban még én sem vitatom, hogy mágusnak lenni ebben a játékban maga a Mennyország, hála a japánosan eltúlzott varázslatoknak, melyek szó szerint megrengetik a földet. A Dragon’s Dogmában ugyanis csak a jéghegy csúcsát képezik a különféle lövedékek és tűzlabdák (elnézést, hogy sokadszorra is ezt hozom fel példaként), hiszen idővel képesek lehetünk például a fél képernyőt betöltő tornádók megidézésére, de elektromos „ostorral” sem nagyon csapkodhatunk más játékokban.  Rendkívül látványos eredménnyel jár a meteoreső, vagy a földből előtörő jégtömb is – ezek létrehozása viszont időbe telik, így jobb, ha a megfelelő kísérőkkel vesszük körül magunkat. A játéknak egyébként már készül a folytatása, azt pedig egyelőre elképzelni sem tudjuk, hogy miként festenek majd a varázslatok a már sokszor bizonyított RE Engine segítségével.

A mi fejünket tehát ezen alkotások varázslatai csavarták el leginkább, de értelemszerűen szép számmal akadnak még olyan címek, amelyekben rendkívül jó érzés elsütni egy-egy képességet. Ugyan kissé meredek példa, de ha az Erőt mágiának vesszük, akkor a Star Wars: The Force Unleashed egészen biztosan ott van az élvonalban, hiszen messze ebben a Star Wars-játékban érezhetjük leginkább, hogy mekkora pusztításra képes. Ugyancsak nem a hagyományos értelemben vett mágiáról van szó, de a Bioshock-szériában felvonultatott képességek is szuperül illeszkednek bele a játékmenetbe – pláne, hogy a Dark Messiah-hoz hasonlóan ezekben is kihasználhatjuk a környezet nyújtotta lehetőségeket. De remek példa a Final Fantasy-sorozat is, hiszen a legtöbb epizódban elképesztően látványos módokon tehetünk pontot egy összecsapás végére – a 16. rész pedig az eddig látottak alapján képes lesz emelni a tétet. Én személy szerint a Gothic 3-ban is szerettem mágusként szaladgálni (pláne, miután megnyíltak az erősebb varázslatok), ahogy a Trine-széria kissé szórakozott kalaposával is előszeretettel idézgettem a különféle szerkezeteket. A sort pedig még hosszasan lehetne folytani, hiszen már számos videójátékban hagyatkozhattunk ilyen-olyan varázslatokra.

És te melyik játékban szeretsz leginkább a mágiára hagyatkozni?