Tesztek

A felemás fogadtatásra lelt Quantum Break után csak három évet kellett várni arra, hogy a Remedy újabb játékkal jelentkezzen, a Control pedig pontosan olyan, amit a stúdiótól megszokhattunk: ismerős, mégis minden szempontból egyedi, ötletes és lebilincselő.

A Digimonokat ugyan sokan tartják az ismertebb és sikeresebb Pokémon-franchise koppintásának, valójában egy jól felépített, számtalan remek játékból álló – ám azokat sajnos az utóbbi évek során nélkülöző – sorozat, mely végre egy már nagyon szükséges vérfrissítést kapott.

A Bloober Teamtől megszoktuk a minőségi alkotásokat, a Blair Witchre pedig a glitcheket és kisebb-nagyobb bugokat leszámítva szintén illik a sorba. A közel három évig teljes titokban fejlesztett mű nem tökéletes, de ezzel együtt rengeteg kimagasló megoldást tartalmaz.

Hershel Layton [p]rofesszor zsenialitásához nehéz lesz felérni, de ez [c]söppet sem tántorítja el le[g]esélyesebb trónfosztó [u]tódját – saját lányát. Kat[r]ielle „Kat” Layton apja nyomdokaiba lépve frissen nyílt nyomozói irodájában várja a London [u]tcáin megbúvó legelképesztőbb rejtélyeket.

Ahogyan a jó bornak, úgy a jó játékfejlesztőnek sem nagyon kell cégér, bár ez is csak részben igaz, ha az Astral Chaint vesszük alapul. Merthogy 2017 legjobb játéka, a Nier: Automata után úgy érzem, a PlatinumGames bármit alkothat, arra kíváncsi vagyok, de emellett sem ártott volna némi reklám az Astral Chainnek, elvégre a játék a Nintendo-rajongókon kívül mindenki másnál radar alatt maradhatott.

Társasjátékból csataszimulátor, csataszimulátorból pedig birodalomépítés. Röviden ez a Field of Glory életútja. A harci elefántok és légiók persze a legkönnyebb utat jelentik ahhoz, hogy egy fejlesztő a férfilélekben (és nőiben) megtalálja az ott lakozó Hannibált – nyilván nem a modern emberevőt, hanem a hadvezért…

A nyolcvanas és kilencvenes években a videojátékos iparban igazi legendák születtek, hogy a fénybe emelkedést követően az örök sötétségben tűnjenek el. Ilyen volt az Enix gondozásában megjelent ActRaiser is a Quintettől, melyre esélyesen már nem sokan emlékeznek, mégis, a ritka különleges alkotás most szellemi utódra lelt, mely továbbviszi őse hagyatékát.

Mario és Sonic többször is összecsapott már a virtuális olimpiai játékok keretén belül, így nem lepődünk meg, hogy 2020 előtt egy tokiói csatát is kapunk a két hőstől. Sajnos azonban ez a játék nem lett egy aranyérmes versenyző…

A Konami újabb nagyszabású, közismert sorozata zárja a sort és a háromrészesre osztott felhozatalt, az idén 32 esztendős Contra pedig nem nyújt kevesebbet, mint harmadik epizódjával a videojáték-történelem egyik legcsiszoltabb és legtökéletesebb run and gun-jellegű akcióélményét. Nem szabad kihagyni!

Sonic, a kék süni után Crash is visszatért a rajtvonalra, és bár elsőre úgy tűnt, hogy a látványos grafikai tupíron túl nehezen vette az évtizedek múlását, a Mario Kart egykori nagy vetélytársa a tartalom és élmény terén is jóval többet rejt magában, mint azt elsőre bárki sejtené.

A zombis játékok hordájában egyre nehezebb kiemelkedő, emlékezetes darabot alkotni, a World War Z-ről pedig sokan egészen a megjelenésig úgy hitték, hogy a filmadaptációhoz hasonló, könnyen felejthető bukta lesz. Szerencsére a készítők kellően rátermettnek bizonyultak a témához.

Az exkluzívok egyfelől nagyon nagy örömöt okoznak az adott gép tulajdonosainak, mikor nekiállnak egy kalandnak, majd elmondhatják: „igen, ez fantasztikus volt, de csak XY konzol/kliens birtokában volt mód az átélésére”. Másfelől mindenki másnak rossz, hiszen, ha nem ruháznak be egy újabb hardverre, bukják az élményt. Kivéve, ha az a bizonyos produkció csak időszakos exkluzivitást élvez.

Igen nehéz dolga van annak, aki a Mortal Kombat, Injustice, Dead or Alive, The King of Fighters és Street Fighter után valami régi verekedős címmel szeretne visszatérni a köztudatba. Pláne, hogy az SNK sorozata, a Samurai Shodown utoljára kereken tíz éve jelent meg, de akkor is csak egy antológia képében. Reméljük, nem szeppuku lesz a vége.

Nagyjából két esztendeje már, hogy az indie Dollhouse-t bejelentették, én pedig azóta vártam az ’50-es évek noirjában elmerülő, rémálmokkal teli kalandot, amely a Layers of Fear után újabb felejthetetlen horrort ígért. Aztán a játék csak csúszott és csúszott, végül idén, pont a születésnapomra megjelent, de abban nem volt köszönet.

A Citizens of Space egy kreatív, szórakoztató és frappáns űrbéli kaland, mely a régi szerepjátékok esztétikáját és szellemiségét vegyíti a Super Mario RPG és a Paper Mario körökre osztott, minijátékos megközelítésével, és megszórja rengeteg agyzsibbasztó humorral, csak sajnos néhány bug alaposan bezavar az összképbe.

A kártyaalapú szerepjáték újragondolása után most egy teljesen új műfajra vetette rá magát az egykori BioShock Infinite-fejlesztőkből álló Blue Manchu: a System Shock, a BioShock és az FTL keresztezésével építettek fel egy egyedi sci-fi shootert.

Nem panaszkodhatnak a Lovecraft-rajongók, hiszen az utóbbi időben igen szépen el lettünk látva az amerikai weird fiction egyik legnagyobb írójának örökségéből táplálkozó játékokkal, melyekhez most a point & click Gibbous – A Cthulhu Adventure is csatlakozik, mint részben hazai fejlesztés.

London, 1918. Az utcákon a rettegés az úr, és minden nap egy újabb ajándék, vagy épp a szenvedés végét csak tovább késleltető átok, ahogy a spanyolnátha tizedeli a lakosságot. Az árnyak között azonban valami még ezeknél is borzalmasabb rejtőzik, és szedi folyamatosan áldozatait.

A WARSAW a második világháború egy kegyetlen pontjára, a varsói felkelés idejébe visz el bennünket, ahol maroknyi ember próbálta meg felszabadítani otthonát a megszálló erők uralma alól.

Igencsak érdekes cím jelent meg az EA kínálatában: a Sea of Solitude a magány és a depresszió témáját dolgozza fel, méghozzá egy egyedi hangulatú, néha kifejezetten hidegrázós platformerbe csomagolva. De vajon megéri-e nekikezdeni az utazásnak lelkünk legmélyebb bugyraiba?

Idén július elején debütált a Netflix sikerszériájának a harmadik évada, vele szinkronban pedig megjelent a szezon hivatalos játékadaptációja is. A Stranger Things 3: The Game már megjelenésében is sikeresen idézi meg a sorozat retró hangulatát, de vajon pusztán ennyi elég lehet a sikerhez?

A méltán sikeres Attack on Titan harmadik évadja nem is olyan régen ért véget, és bár az utolsó szezonig még jó párat kell aludnunk, de rajongói berkekben addig is örömre adhat okot, hogy a Koei Tecmo jóvoltából megérkezett az elmúlt év eseményeit felvonultató, extrákkal megpakolt bővítmény.

Épp a tököket öntöztem, amikor fémes zörejre lettem figyelmes. A kertkapu felé kaptam a fejemet, de egy lelket sem láttam. Talán csak képzeltem? A következő pillanatban kattant a zár, a kapu mögül pedig egy baljós, narancssárga csőr bukkant elő, amit egy hosszú, fehér, tollas test követett.

Eljött az éjjel, raidelni mentem, oh Bella ciao, Bella ciao, Bella ciao-ciao-ciao! Oké, énekelve nem érdemes éjszakai rajtaütésre indulni, alaphangon négyszeres túlerő ellen, de az érzés, az ott van…